Örökké a boltba, a boltba lemenni,
és ott a megszokott élelmet venni.
Még jó, hogy van rája pénz.
Örökké csak közös költség fizetni,
örökké plafonra felnézve: semmi.
Végül is az ember néz.
Végül is van szeme azért, hogy nézzen,
közösen vesz részt a közös költségben.
És nincsen háborús vész.
Háború máshol van vagy 50 éve,
legfeljebb itt csak az ember fejébe,
miből az ember kinéz,
Előbb jön emberre az érzés rája,
s csak aztán bukkan fél az érzés tárgya,
és ettől őt szeretem.
Tulajdon életben tulajdonképpen
jól ismert zaj lesz a tulajdon léptem,
lenézek: ez a cipőm.
Nem ócska, de már a lábam formáját
mutatja, látni már rajta a csámpát,
na tessék, ez a cipőm.
Vagy nézzünk csak be a nyikorszekrénybe,
négy-öt-hat ruhánkon végigszemlézve,
s csapjuk be úgy, hogy az döng.
S ott van még a szokott, híres jókedvünk,
ma is ő vezet, hogy szerinte menjünk,
de egy ideje kissé kopott.
S van még, hogy lemenni villanykörtéért,
s tudni a lakásunk otthagyott csöndjét,
ránk vár, míg nem vagyunk ott.
Vagy egy vállunkon elfekvő hajat babrálni,
és közben jön az a bárki, akárki,
az, aki fülünkbe súg:
„Rengeteg dolgod van, kelj fel és menj el,
fizesd be, vedd meg és ne sokat kertelj,
nekünk mind egy a bajunk:
hogy amíg mi lemegyünk villanykörtéért,
s magára hagyjuk a lakásunk csöndjét,
egy bárány jelenik meg ott.
És az a bárány ott őrjöngve tombol,
csöndet nem törve meg, hangtalan rombol,
egy világot szétdarabol.
Őrjöngő bárány egy üres lakásban,
mindig ezt látjuk a lenti vásárban,
dühöng, míg nem vagyunk ott.
Őrjöngő bárány az üres lakásban,
látod, míg ott vagy a lenti vásárban,
egy világot szétdarabol.
