Sarkantyúba kapom a képzeletemet: hol vagy ez órán, hol keresselek? Hol vagy, sok-sok tökéletes vonal szövedéke, állandó diadal múlandóságon s mindenen, mi rút! Kiapadhatatlan mennybéli kút, hol a vándor nem földi szomjat olt s a mennyet látja, ha fölé hajolt.
A távolságot álom oldja fel, feléd álmok csapatja menetel, nyomodba uszított kopóhadak folyton csaholva űznek-hajtanak. Tisztásokon és dombok hajlatán inalsz előlük, könnyűlábú dám, s mikor már-már elérnek, könnyű, bölcs szökeléssel kidobbansz és kitörsz.
Dühöng a szél, tombol a Balaton, téged kereslek minden tarajon; a tenger éppen így vajúdhatott, mikor Vénusznak életet adott! Kagylót nyitok meg, a kezem remeg: minden szép kagyló Téged rejteget, minden kagyló a szerelem maga, meg nem szegett lányságod záloga.
Somló, Csobánc, Tátika, Szigliget – romablakból kis kendő integet, a víz felett hintázva-álmatag szellem-fehér sirályok szállanak. Megálmodott, sohasem teljesült szerelmek, véres hullámba merült vágyak a mélyből fel-felsajganak – A mi szerelmünk is legenda csak.
You must be logged in to post a comment.