A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kísértet. A nőé: mind, mely élő és halott, úgy, amint két-kézzel megfoghatod; a férfié; minderről egy csomó kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó. A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga – a világot dolgokká széthabarja s míg zúg körötte az egy-örök áram, cimkék között jár, mint egy patikában. Hiában száll be földet és eget, mindég semmiségen át üget, mert hol egység van, részeket teremt, és névvel illeti a végtelent. Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér, alkot s rombol, de igazán nem él s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik – ha nők szeméből rá élet sugárzik. A nő: mindennel pajtás, elven csak az aprózó észnek idegen. A tétlen vizsgálótól összefagy; mozogj és mozgasd s már királya vagy: ő lágy sóvárgás, helyzeti erő, oly férfit vár, kitől mozgásba jő. Alakja, bőre hívást énekel, minden hajlása életet lehel, mint menny a záport, bőven osztogatva; de hogyha bárki kétkedően fogadja, tovább-libeg s a legény vérig-sértve letottyan cimkéinek bűvkörébe. Valóság, eszme, álom és mese ugy fér hozzá, ha az ő köntöse; mindent, mit párja bölcsességbe ránt, ő úgy visel, mint cinkos pongyolát. A világot, mely észnek idegenség, bármeddig hántod: mind őnéki fátyla; és végső, királynői díszruhája a meztelenség.
Messze fénylik a Balaton, És engemet partjához von: Immár tudom, miért fénylett, Mert szép Rózsám bele nézett.
Hej szép Rózsám! tekints rám is! Hadd derüljön bús szivem is: Olyan az mint a Balaton, Ha felette szélvész vagyon.
Ma reggel Szepezdfürdőn/2022.01.05/
Vajda János: A Balaton partján
Illanó felhők az égen, Játszi árnyak a mezőn. Jár a szellő körülöttem Szeliden, lengedezőn.
Közbe-közbe sebesebben Suhan el a habokon, Odaszólva érthetetlen Túlvilági hangokon.
Hidegen, verőfény nélkül, Haloványan, álmatag Ki-kipillant a felhőkbül, Majd meg elbólint a nap.
Nézem e játékot, nézem, Hallgatom e halk morajt. Mit jelent az árny a réten, Szél a habra mit sohajt?
Azt jelenti az az árnyék: Ember, nézz meg engemet. Földi lét – tünő árnyjáték; Ma nekem, holnap neked.
Nincsen itten állandóság; Ami él, mind elmuló. Csak maga a mulandóság, Az az örökkévaló.
És az a türemlő hullám, Kis bujár hab mit gagyog? „Ember, ember, ide nézz rám, Lettem és már nem vagyok.”
És a ringó, kergetőző Millió hab a tavon, Váltakozva majd egy bölcső, Majd meg egy-egy sírhalom.
És ez így megy mindörökkön Mindörökké, föl-alá. Így ölelkezik a földön Születéssel a halál.
És csak egyszer! és csak egyszer? Az idő, tér végtelen, S újra többé itt az ember Soha többé nem jelen?
Kiderül a felleges ég, Visszatér a szép tavasz, S soha e mindenségben két Falevél nem ugyanaz?
Hát ha mégis, újra itten Igy, ahogy most, valaha… Az örök idő-keréken Visszafordul a „soha?”
Soha többé, soha többé! Szív, hogy ezt elviseled! Emberagy, a „mindörökké” Őrületbe hogy nem ejt?
Megnyugvást, vigaszt mi adhat? Kérdezed, mi volna jobb? De hiába, tenger és nap Nem felel, csak mosolyog.
Mintha mosolyogna rajtam, Gondolván: szegény bohó, Árny után kapkodsz, azonban Fut előled a való.
Hasztalan a mult, jövendő Titkait mit keresed? Feleled, hogy mindakettő A jelenben csak tied.
A teritett asztal itt áll, Rajta a sok jó malaszt: Lesve várva, jön-e több tál? Még utóbb éhen maradsz…
[1884]
November Szepezdfürdőn
Jékely Zoltán: Balatoni elégia
Sarkantyúba kapom a képzeletemet: hol vagy ez órán, hol keresselek? Hol vagy, sok-sok tökéletes vonal szövedéke, állandó diadal múlandóságon s mindenen, mi rút! Kiapadhatatlan mennybéli kút, hol a vándor nem földi szomjat olt s a mennyet látja, ha fölé hajolt.
A távolságot álom oldja fel, feléd álmok csapatja menetel, nyomodba uszított kopóhadak folyton csaholva űznek-hajtanak. Tisztásokon és dombok hajlatán inalsz előlük, könnyűlábú dám, s mikor már-már elérnek, könnyű, bölcs szökeléssel kidobbansz és kitörsz.
Dühöng a szél, tombol a Balaton, téged kereslek minden tarajon; a tenger éppen így vajúdhatott, mikor Vénusznak életet adott! Kagylót nyitok meg, a kezem remeg: minden szép kagyló Téged rejteget, minden kagyló a szerelem maga, meg nem szegett lányságod záloga.
Somló, Csobánc, Tátika, Szigliget – romablakból kis kendő integet, a víz felett hintázva-álmatag szellem-fehér sirályok szállanak. Megálmodott, sohasem teljesült szerelmek, véres hullámba merült vágyak a mélyből fel-felsajganak – A mi szerelmünk is legenda csak.
You must be logged in to post a comment.