Bertha Bulcsu: Zöld küllők

Bertha Bulcsu: Zöld küllők

Valamikor gyermekkoromban azt hittem, hogy olyan a kert, mint a nagyanyámé. Sóska nől benne és mák, a cékla- és a zöldségágyások után azonnal a krumpli, majd a marharépa következik. A kapor az ágyások szélén díszlik, szinte véletlenül, s ugyanígy kerül az uborkásüvegek tetejére is. Odahallatszik a békák kuruttyolása a földveremből, balról az erdőig látni, szemközt Szegvár felé pedig a folyóig. Később azt hittem, olyan a kert, mint a zalai gyümölcsösök, árnyékban lehet sétálni a diófák alatt, a körte-, szilva- és barackfák roskadoznak a gyümölcstől, s a mezsgyehatárokat áthághatatlan gledícsiasövények jelölik meg. Gimnazista koromban már azt képzeltem, hogy az igazi kert pontosan olyan, mint a keszthelyi Festetics-kastély parkja, ahol az ősfák között nagy füves térségek terülnek el. Később, külföldet járva tapasztaltam, hogy teraszos kertek is léteznek, s a gazdag városok gazdag kerületeiben a kert nem a házak körül van, hanem a házak tetején, vagy éppenséggel bent, az üvegből és márványból épített palotákban. Sokféle kert van, minden lehetséges, amit csak az emberi képzelet megálmodni képes.

Amikor balatoni kertemet megvettem, s az ott talált diófák, mandulafák mellé újabb gyümölcsfákat ültettem, már csak abban voltam biztos, hogy a kertben fák állnak, a fákat változó magasságú bokrok, fűszerű hasznos és haszontalan növények veszik körül. Ma már azt is tudom, hogy a növényeknek ez a gyülekezete még nem kert. Hasonló, kertszerű benyomást kelt, de még nem az. Ha szél támad és végigborzolja a fákat, aztán megered az eső, javít a helyzeten. Élni kezdenek a bokrok, lélegzeni a fák. Ha elsodródnak a felhők, és kisüt a nap, tovább javul a kép. Az esőáztatta, itt-ott még vízcseppeket ringató lombok között szétáradó fény illúziót keltő. Az ember, ha ilyenkor megpillantja a fákat, azonnal arra gondol, hogy „szép ez a kert”. Pedig ez még nem kert.

A növények buja, zöld együtteséből akkor lesz kert, amikor a diófa ágára leszáll egy rigó, a lombok között szarkák verekednek, s fent egy száraz ág csúcsán barátposzáta énekel. A hegyoldalban összeterelt fákból, bokrokból akkor lesz kert, amikor vadnyulak szaladgálnak alattuk, sün búvik és motoz a kövek között, megtelepednek a zöld hátú gyíkok, s legyekre vadászó siklókígyók lógnak le a fügefa ágairól. Akkor lesz belőle kert, amikor megjelennek a hívatlan látogatók, a nyár végi seregélycsapatok, a vaddisznómalacok s a fiatal gyümölcsfák hajtásait kedvelő őzek. Az ilyen kert él, része a világnak, s mindig akad bent látnivaló.

Meglepetések akkor érik az embert, amikor évek múltán azt hiszi, hogy ismeri már a kertjét, állandó és alkalmi lakóit is. Engem boldogság kerített hatalmába, amikor egy nagyon korai reggelen a zöld küllőket megpillantottam kertünkben. Harmatos kora nyári reggel volt, a napfény már ott motozott a diófák lombja s a vitorlájukat növesztő szőlőtőkék felett, amikor a zsalugátert kihajtva észrevettem, hogy furcsa, nagy madarak mozognak a fák alatt és a kerti fűben. Öt-hat madár keresgélt valamit a földön. Hátuk zöld volt, olajzöld, farkuk tája zöldessárga, fejük teteje kárminpiros. Olyan nagyok voltak, hogy az első pillanatban vadrécének néztem őket, bár jól tudtam, hogy sem récék, sem ludak nem lehetnek. Percek múltak el, mire felismertem, hogy ezek óriási harkályok, zöld küllők, amiket még soha nem láttam a kertben, s a környéken sem. Nagyon tetszettek nekem ezek a madarak, s úgy éreztem, hogy kertünk értéke hirtelen megnövekedett. Évekkel korábban a halak miatt keltem hajnalban, mert horgászni jártam, ettől a nyári reggeltől kezdve viszont a zöld küllők kedvéért.

Nem érkeztek meg minden reggel, az is előfordult, hogy hetekre elmaradtak. De ha megjöttek s végigbogarászták a harmatos füvet, mindig rám tört valamilyen oktalan boldogságérzés. Furcsa nagy madárságuk nyűgözött le, vagy paradicsomi színeik, nem tudom. Rangjuk, különösségük úgy kopott, ahogy megszokottá váltak a kertben. A nyár végén már nem keltem fel a kedvükért hajnalban, de azért mindig örültem, amikor zöld hátukat megpillantottam a konyhakert szélén vagy a diófák alatt.

Az elmúlt télen házunk homlokzati faburkolatára lyukat vésett valamilyen állat. Amikor tavasszal észrevettem, félig már beköltöztek a zárt padlástérbe a verebek. Nagy nehezen kilakoltattam őket, és egy kis darab deszkával beszögeltem a nyílást. Míg ezzel bajlódtam, kiderült, hogy az állat, ami nálunk garázdálkodott, hasonló lyukat vésett a szomszédos házak faburkolatába is. Bal oldali szomszédunkéba csak egyet, de jobbról, Ácsék finomra lakkozott deszkáiba három nagy lyukat készített a titokzatos állat, s egyikbe már a verebek is beköltöztek. Hetekig találgattuk, hogy a tettes vajon madár, vagy esetleg a pelék, nyestek közül való. A titkot nem tudtuk megfejteni.

Bal oldali szomszédaink, rendszerető emberek lévén, házuk homlokzatán kicserélték a lyukas deszkát, s az újat lelakkozták, hogy ugyanolyan fényes és sima legyen, mint a többi. Művüket megtekintették a kert felől, aztán vasárnap este elégedetten hazamentek a városba. Egy hét múlva, amikor újra megérkeztek kertjükbe, meglepetten látták, hogy a titokzatos állat újra kivéste deszkázatát. De nemcsak az új deszkát tette tönkre, hanem a mellette lévőt is, a lyukat a két deszka találkozásánál fúrta a homlokzatba. A verebek finom kóccal, szénaszálakkal a csőrükben már ki-be repkedtek, javában költözködtek a szomszédék padlására.

A lyukasra vésett deszkákat leszerelték és újakat csiszoltak, szabtak a helyükre. Vasárnap estig belakkozták az új fát, aztán elutaztak. Mi akkor már egész héten át a kertben éltünk, mert megkezdődött az iskolai szünet. Egyik délután nagy, durva kopácsolás ugrasztott ki a székemből. Azt hittem, korábban érkeztek meg a szomszédok, s máris találtak valamilyen javítanivalót a házukon. De nem. Ahogy az udvarra lépve átpillantottam a szomszédos házra, meglepetten láttam, hogy a faburkolaton egy nagy zöld küllő csimpaszkodik, s csőrével hatalmasakat vág a frissen lakkozott deszkára. Közben feszegette és véste is, a fa nyiszorgása áthallatszott a kertünkbe. Réce nagyságú zöld teste furcsán hatott a homlokzaton. Beszaladtam a házba a gépért. Gyorsan lefényképeztem, s csak utána kergettem el.

Sokat gondolkodtam a zöld küllők viselkedésén. Nem értem, miért vésték a lyukakat a házak deszkahomlokzatába, hiszen egyikbe sem költöztek bele. Ha beköltöznek valamelyikbe a hideg, hosszú tél folyamán, megértjük, de csak vésték a lyukakat, aztán odábbálltak. Végül olyan látszata kerekedett működésüknek, mintha a verebeknek készítettek volna szállást. Barátságból, madárszolidaritásból. De ez a magyarázat, bármilyen tetszetős is, furcsa lenne. Nem hiszek benne.

Nem értem a zöld küllőket, akiknek oly nagyon örültem, amikor először megjelentek a kertben.

Ezt a művet a Petőfi Irodalmi Múzeum weboldalán találtuk.

Bertha Bulcsu: A szelíd őz

Bertha Bulcsu: A szelíd őz

Na, gondoltam magamban, ha már egyszer ilyen esős nyarunk van, együnk legalább egy jó gombapörköltet. Felmentem az erdőbe a vízmosta, sziklagörgeteges horhason, aztán a három irányba szétváló út középső ágán elindultam a Nyálas tó felé. Az út azonban sáros volt, a gödrökben állt a víz. Így elég hamar beváltottam a baloldali erdőrészbe, s gombák után kutatva leereszkedtem egy kisebb völgybe. Néhol, egy-egy álé közepén gusztusos gyilkosgalócák kínálták magukat, egyébként alig lehetett gombát látni. Ezen elcsodálkoztam, mert már hetek óta zuhogott az eső, s én azt képzeltem, hogy teleszedem a kosaramat kékhátú galambgombával, vargányával, s ha egy kis szerencsém lesz, valamelyik korhadt fa tövében talán még rókagombát is találok. De a galambica eltűnt az erdőből, vargányát csak néhány aprócska példányt találtam, ezek is csigarágottak és kukacosak voltak. Még keserűgombát sem láttam, pedig az elmúlt években fehérlett tőle az erdő. Jobb híján csirkegombát és tölcsérgombát szedegettem, de ezek is nagyon vizenyősek, szétesőek voltak. A völgyből felkapaszkodtam újra az útra, aztán a jobb oldali erdőrészben keresgéltem és csörtettem tovább a mohás dombhát felé, ahol időnként szép vargányákat találtam. Néhol elfeketedett bolondgombák rohadtak, de galambicát itt sem találtam. Felmásztam egy dombra, de moha helyett csak vörös homokkőgörgetegekre leltem. Leereszkedtem a túloldalon, aztán egy mélyedésben északnak tartottam, majd újabb domb következett bozótossal. Ahogy botladoztam a fák alatt, egyszercsak valamilyen ugatásszerű, rekedt hangra lettem figyelmes. A következő pillanatban már recsegtek a bokrok, s meglepetten láttam, hogy valami vöröses állat mozog a közelemben. Megálltam. Egy őz csörtetett a bokrok között, de nem menekült, hanem furcsa bakugrásokkal az agancsát előreszegve felém rugtatott. Ha nem ugrok be hirtelen egy vastagabb cserfa takarásába, még elgázol. – „Úgy látszik nemcsak bolondgomba terem ebben az erdőben, de az állatok is megbolondultak” – gondoltam, s az őzzel nem törődve tovább másztam a domboldal fái, bokrai között. De alig múlott el néhány perc, újra recsegtek mögöttem a bokrok, s az őz már ismét a nyakamon volt. Mérgesen ráordítottam, s a botommal fenyegetően feléje csaptam. Kitért jobbra és elügetett a völgy irányába. Megkerültem a dombot, és a mohás tisztás után kutatva körülnéztem. Az őz a fák között recsegtette az ágakat. Most nem támadott, csak figyelte, hogy mit csinálok. A mohás dombról, amit eredetileg kerestem, megfelejtkeztem és tovább indultam. Önérzetesen gombászgattam tovább, s néhány elöregedett, satnya vargányát a kosaramba raktam. Fél szemmel állandóan az őzet figyeltem, s észre sem vettem, hogy merre járok. Egyszercsak fogyott a fák között a fény, s ahogy körülpillantottam, ismeretlennek látszott az erdő. – „Itt még nem jártam, ideje megfordulni és hazamenni” – gondoltam, s elindultam az erdei út irányába, ami a horhason át a falu széléhez kanyarodik. Az őz ekkor előrugtatott és újra megtámadott. Most már mérgesen csapkodtam feléje a botommal, és csúnyán leszidtam. Lemaradt mögöttem, de csak harminc-negyven méternyire és követett. Állandóan hallottam mögöttem a mocorgását.

Mentem, mentem, dombra fel, dombról le, kis mélyedésekben egyenesen, aztán újra fel egy emelkedőre, de az útra nem találtam rá. Csodálkozva tapasztaltam, hogy eltévedtem. Nyilván az őzre figyelve össze-vissza kanyarogtam, s az eredeti irányomtól teljesen eltértem. Buta helyzet, soha nem tévedtem el erdőben. Ilyen kicsi erdőben eltévedni pedig nevetséges. A falu délre, délkeletre esik. Most jó lenne egy iránytű… De nem is kell, elég ha megnézem, hogy a fáknak melyik oldala mohás, zuzmós, az szinte biztosan észak. – Nézegettem a fákat. Egyiknek ez a fele volt mohás, a másiknak amaz, másként a domboldalban, másként a völgyben. Némelyiket körben ölelte a zuzmó és a moha. A fény tovább fogyott, szinte alkonyodott. Az őz mögöttem csörtetett. Nyugtalanul tovább mentem egy irányba, amit délkeletnek sejtettem, aztán egy kicsit jobbra tartottam, mert az látszott ígéretesebbnek. Végül elszégyelltem magamat magam előtt, és leültem egy tuskóra. – „Miért akarok kijutni az erdőből? Kint mi van? Most az az érzésem, hogy eltévedtem a fák között. És kint vajon, a faluban, vagy a városokban nem vagyok eltévedve? És mihez viszonyítva téved el az ember? Ha ismerős a táj, nincs eltévedve, ha ismeretlen, akkor azt képzeli, hogy elveszett. Pedig, ha jól meggondoljuk, az ismerős és az ismeretlen nagyon hasonlatosak egymáshoz, szinte azonosak. Csak illúziókról van szó. Miért fontos, hogy merre van észak vagy kelet? Nem mindegy, hogy mi merre van? Most például csak azért érzem, hogy eltévedtem, mert ki akarok jutni az erdőből. Minek az erdőből kijutni? Bent kell maradni, és berendezkedni az új életformára. Elfogadni az erdei környezetet, s néhány nap múlva már ez a dombos, völgyes tájdarab ismerős lesz, szinte otthonos…” – tűnődtem némán. Amikor felpillantottam, előttem állt az őz és nézett. Rámosolyogtam és emlékezetből elmondtam neki egy versszakot:

„…mert álmaimban megjelent

emberi formában a csend

s szívében néha elidőz

a tigris és a szelid őz.”

Az őz lehajolt, szaglászta egy kicsit az avart, aztán a gyér erdei fűcsomók között legelészni kezdett. Én pedig felálltam a tuskóról, s nem nézve sem jobbra sem balra, elindultam a falu felé. Fél óra múlva kijutottam az erdőből, s mire besötétedett, már a pincék között jártam a falu szélén.

Ez az elbeszélés ebben a kötetben jelent meg.

%d bloggers like this: