Altatódal felnőtteknek

Aludj szépen, aludj jól,
aludj csendesen,
alszik a föld, s a fiad benne
valahol jeltelen,
ne tedd össze két kezed,
nincs ki visszaadja,
újat szülni öreg az éved,
sötét minden napja

s holnap jön egy villamos, és átvisz a holnaputánba,
holnap jön egy villamos, ne félj
s holnap jön egy villamos, és átvisz a holnaputánba,
holnap jön egy villamos, ne félj

Aludj szépen, aludj már
ágyadban magad,
alszik már a férjed is
örök álmokat,
szép vagy még és fiatal,
szeretnek majd újra,
s ha a gyerek háborúsdit játszik,
szólj, hogy hagyja abba

s holnap jön egy villamos, és átvisz a holnaputánba,
holnap jön egy villamos, ne félj
s holnap jön egy villamos, és átvisz a holnaputánba,
holnap jön egy villamos, ne félj

És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel. A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…”– Pilinszky János: A tél küszöbén (részlet)