Hónap: 2020 január

A vékony csontú öregember a vaságy szélén ült, a szalmazsákra teregetett avétt, molyrágta kabátok tetején. Mustárospoharában, melyet ébredés után félig töltött pálinkával, még mindig lötyögött néhány nyelésre való ital. Időnként belekortyolt, aztán az ablak felé fordulva kifelé fülelt. A borszállítók úgy ígérték, hogy szerdán korán reggel jönnek, Magyar Gáspár így kedden este már haza sem ment, fent aludt a hegyen, a düledező présházban. De hiába fülelt a törött üvegű aprócska ablakon kifelé, a teherautó erőlködő búgása helyett csak madárhangok szöktek be a szobába, s ha a cserregő szarkák és a körtefán falatozó rigók elhallgattak, csend volt az erdők közé szorult szőlőskertben. Kortyolgatott a pálinkából, tűnődött, de nem találta az okát, miért késnek a borszállítók. Az út miatt nem késhettek, mert egy hét is elmúlt már az utolsó eső óta, s az erdei földutak, meredek kapaszkodók mind felszáradtak. Eső azóta sem ígérkezett, az ég felhőtlen volt az erdő és a Balaton felett. „Majd csak megjönnek” – gondolta Magyar Gáspár, aztán leöntötte a torkán a maradék pálinkát. Várt egy kicsit, amíg a jóféle ital megbizsergeti a gyomrát, aztán letette a mustárospoharat, és kenyerezéshez látott. Nyaranta mindig hajnalban kelt, reggeli helyett egy pohárka pálinkát ivott, s csak kilenc-tíz óra tájban evett meg a diófa alatt vagy a présházban üldögélve egy szelet kenyeret. Most is bicskával kenyerezgetett, mint máskor, a szögletes falatokra sót és paprikát hintett. Amíg rágott, a szemét jártatta a szobában. Néha, amikor a szeme megpihent a fal egy-egy repedésén, maradék rafiakócon, törött szerszámnyeleken, a rágást is abbahagyta.

A szoba földes padlójú volt, a fal rég meszeletlen, a csikótűzhely körül füstös, néhol koromtól fekete. Elég tágas ahhoz, hogy beleférjen az ágy, egy régi szekrény, kis asztal a falatozáshoz, ételfőzéshez, egy szék s a szerszámok is, a kapák, a kasza, a permetezőgép, szálvasak, bunkók, kalapácsok, s a kis láda a kéziszerszámoknak, a „jó lesz még valamire” rozsdás vasdarabokkal. A sarokban akácfa karók álltak, a közelükben vashordó, tele esővízzel. A gerendákról drótok lógtak alá, elégett kénszeletekkel, egy törött sarló, néhány gumicső, fél tábla szalonna s egy vékony vászonzsákban tarkabab. Az ágy lábánál üvegek álltak, két fonása szakadt, félkopasz demizson, s egy kosár, amiben frissen szedett krumpli volt, és néhány fej vöröshagyma. A szoba valamikor tágasabb házhoz tartozott, melyben még egy szoba, konyha és előszoba is volt, oldalt istálló, de a régi épület harminc éve leégett, összedűlt. Csak a földes padlójú szoba s a pince emlékeztetett a régi házra, s az emberek életére, akik a fedele alatt laktak. Magyar Gáspár a kitoldott földes szobában húzta meg magát nyolcadmagával, amíg nagy nehezen felépítette a faluban új házát, amiben két szoba, tágas konyha, előszoba és fürdőszoba is volt.

Nézte a repedt falat, a rafiakötegek kontyos végét, s lassan rágta a kenyérfalatokat.

Nem tartozott a szerencsés emberek közé, de amit a fejébe vett, azt két keze munkájával, okosan számító fejével mindig elérte. Évtizedekig dolgozott a hajózásnál, mint uszályrakodó munkás, s takarékosan összegyűjtögetett pénzéből földet vett a hegygerinc alatt, és házat épített a családjának. Szőleje, háza, tehenei s hat szép gyereke volt, amikor 1945 márciusában megszületett a földosztásról a rendelet. Több mint három hold földet birtokolt, így csak egy nyolcszáz négyszögöles háztelket kapott a faluban. Amikor a derekát kínozta a fájás, sokszor eszébe jutottak az uszályon töltött tél eleji hajnalok. Ha nem emeli magát szakadásig, s nem fújatja magát a jeges balatoni szelekkel, akkor is ugyanide jutott volna. Akik a munka durváját elkerülve, csak vártak, várogattak, azoknak is kiosztottak három-négy hold földet. Még többet is, mint amennyiért ő megdolgozott. Később, amikor látta, hogy némelyik ember a kapott földdel mennyire nem megy semmire, kis büszkeség fészkelt a szívébe. Tartotta, gondozta a szőlejét, a termőre fordult gyümölcsfáit, de nehéz időket sejtve, elszegődött kőbányásznak. Amikor leégett a háza a hegygerinc alatt, a gyümölcsből, borból, borjú árából, fizetésből félrerakosgatott pénzből bele tudott kapni az új ház építésébe.

Lenyelte az utolsó falatot, az oltókést az asztalra tette, aztán felállt, kitárta az ajtót. Belefülelt az augusztusi délelőtt csendjébe, de a teherautó zúgását még sejteni sem lehetett. Nem értette a borszállítókat. A présház sarkánál zöldellő bodzabokorra pillantott, aztán a diófára, majd a támfal két oldalán elhelyezkedő kócos körtefákra, almafákra, s a mezsgye mellett, az erdei fák előterében kéklő szilvásra, ahol néhány korábban érő ringlófa is akadt. Egy pillanatra megrohanta a régi érzés, hogy most is itt él, egyszerű nyári délelőtt van. De az érzés nem volt eléggé valóságos, inkább álomszerű. Mintha csak álmodná, hogy itt él, s a kerthez, szőlőhöz valami köze van. A kert már rég elvadult, nem is hasonlította harminc évvel korábbihoz. Mégis a két kert néhány pillanatra összemosódott, s öröm és fájdalom támadt a szívében. Amióta a felesége meghalt, gyakran rátört ez az érzés, de mindig csak reggelente, ha fent aludt a hegyen, s a régi földes szobából lépett a kertbe. Ha oldalt pillantott, az üszkös gerendák és a romok felébresztették. Ilyenkor azonnal tudta, hogy a régi kert már nem létezik, s hamarosan ő maga sem létezhet, csak az emléke marad meg néhány gyermek és diófa képében, melyeket ő nemzett, ő ültetett.

Nézte a kertet, a támfalak mentén nekivadult bozótot, az első gyertyánokat, melyek már gyökeret vertek a szilvafák között. Az erdő elindult az ő kertje, szőleje felé is, hogy elnyelje. A hajdani kukoricás már csiharrá változott, s a szőlején vadváltók vezettek át. A szomszédos kerteknek már beteljesedett a sorsa. A háború előtt még három oldalról szomszédjai voltak, nyolc család élt fent a hegyen, s legalább tíznek földjei voltak a környéken. Révfülöpről, Kővágóörsről, még Monoszlóról is jártak át birtokosok. De ahogy múltak az évek, az öregek meghaltak, a gyerekek pedig behúzódtak a falvakba, városokba. A kirándulók néha csodálkoztak, hogy az erdő fái között cseresznyefákra bukkannak, s beszakadt tetejű pinceromokra. Magyar Gáspár öregen, legyengülve is kitartott a hegyen, pedig az ő gyermekei is messze kerültek, s csak ketten segítették a munkáját néha, akik a faluban maradtak. Nagyon sok murvát betalicskázott az uszályokba ezekért a fákért, a földekért. Ragaszkodott a helyhez.

A távoli neszekre figyelt, de a szemét a kerten jártatta. Hiába várta a borszállítókat, késett a teherautó. A körtefa alatt moccant valami. A támfal mentén kisarjadt erdei bokrok félig-meddig takarták a fa alját. Már érett a Kálmán-körte, s a lehullott gyümölcsöt gyakran felszedegették a kirándulók. Előbbre lépett, s akkor látta, hogy a fa alatt egy pettyes ruhájú őzgida lépked, a körtét eszegeti. Ízlett neki a körte, elégedetten csámcsogott, s a fa alatt keringve, hajladozva válogatta az érettebb gyümölcsöket. Az öregember percekig nézte a gidát, aztán visszalépett a házba. Kiválasztott egy éles sarabolókapát, és elindult a szőlőrendek felé.

Beállt a félbehagyott rendbe, szemét körbejártatta az égen, s mivel felhő sehol sem mutatkozott, megnyugodva kapálni kezdett. Lassú, kitartó mozdulatokkal dolgozott, egyenletes, nyugodt ritmusban. Kezében könnyűnek és engedelmesnek látszott a kapa, olyan szerszámnak, ami tudja a dolgát, éppen csak irányítani kell egy kicsit. De a kapa Magyar Gáspárnak már nehéz volt, gyakran megállt, szusszant egyet, hunyorogva a tó vizét nézegette, vagy az erdőket, melyek végig takarták a hegygerincet és foltokban a domboldalakat is. Most a borszállítók nyugtalanították, s ahányszor csak megállt pihenni, belefülelt a csendbe. De a borszállítók késtek. Már csaknem kiért a rendből, amikor négy–öt méternyire, a kapálatlan szőlőben megpillantott egy vöröses foltot. Őzsuta legelészett a tőkék között. Már értette, hogyan került az őzgida a körtefa alá. Az anyja is ott lehetett a közelben, csak a suta az édes körténél többre becsülte már az erdei füveket és a szőlőindákat. Percekig nézte a sutát, nem akarta a kapa zajával elugrasztani. De az őzsuta megsokallta a mustrát, és elugrott. Ahogy csörtetve beváltott az erdőbe, hátulján fehéren megvillant a szőrcsomó. Magyar Gáspár belevágta a kapát a földbe, húzott vele néhányat, aztán újra csak felegyenesedett. „Mi történt velem?” – kérdezte hangosan, és összeborzongott. Megijedt magától.

Az erdőkkel körülvett birtokon mindig a vadakkal hadakoztak. A nyulak bejártak a konyhakertbe, megrágták a zöldség szárát, megették a cukorborsót. A vaddisznók minden évben megdézsmálták a kukoricát, s amit nem ettek meg, azt is pocsékká tették, legázolták. Az utóbbi években a seregélycsapatokkal és az őzekkel küzdött. Az őzek már kora tavasszal megkezdték a pusztítást a szőlőben. Lerágták a friss hajtásokat, s később, virágzás táján is előfordult, hogy egész tőkéket lecsupáltak. Szüret táján a seregélycsapatok lepték a kert fáit, s gyakorta akkor is belecsaptak a szőlőbe, ha ott volt a gazda. Tavasszal az őzek, ősszel a seregélyek miatt kellett a hegyen éjszakáznia. Az elmúlt évben karót ragadott, s úgy hajtotta ki az őzeket a szőlőből, éjszakánként pedig maga szerkesztette karbidágyúval riogatta a vadakat. Két éve sincs, hogy a szélső karókra drótot húzott ki, hogy kiszorítsa az őzeket. De a drót nem ért semmit.

Magyar Gáspár mérgesen levágta a kapát, s elindult a présház felé. „Mit történt velem?… Nézegetem az őzeket, ahelyett, hogy kirántanék egy karót, és odasóznék nekik?… Mi történt velem?” – kérdezgette magától hangosan.

A présházban bort töltött magának a demizsonból, és mérgesen lehajtotta. Várt egy kicsit, aztán újra megtöltötte a poharát, és leült az ágy szélére. Nézegette a bor tükrét, karikáját, és tűnődött: „Feladtam volna?… A markom még erőlködik de a szemem már készülődik?… Körülnéz még egy kicsit a világban. Jól megnézi az őzeket, fácánokat, nyulakat, a rigót, a kert öreg fáit s körben az erdőt… A markom még karóért nyúl, de a szemem és a szívem már megenyhült?…”

Lassan megitta a bort, aztán kibámult a törött üvegű ablakon. Az elvadult régi sövény mentén, mely valamikor elválasztotta a kertet az erdőtől, egy szerelmespár ballagott a puha fűben. Összeölelkezve lépdeltek, és pillanatonként megálltak csókolózni. A fiú magas volt, hosszú kezű és barna, a lány alacsonyabb, formás testű, szőke haja a válláig ért. A sövény szögletében, ahol a bokrok valamelyest a kert oldaláról is takarást nyújtottak, megálltak, és nem mentek tovább. Hosszan csókolóztak, aztán a hosszú kezű fiú leterítette a fűre a vászonkabátját, és leült. A lány letérdelt melléje, hagyta, hogy a fiú a szoknyája alá nyúljon, és simogassa. Nagy sokára aztán felállt, kicsit oldalt lépett az egyik bokor mellé, és levetette a bugyiját. Telt combjai megvillantak, aztán eltűntek a szoknya alatt. Visszalépett a fiúhoz, bugyiját a retiküljébe tette, és leült a kabátra. A fiú átölelte, s lassan belesüllyedtek a fűbe. Az öregember nem nézte őket tovább, elfordult az ablaktól. Öntött magának egy újabb pohár bort, lassan elkortyolgatta, aztán letette a poharat, és végigdőlt a szalmazsákon. A mennyezetet nézte, és messze járt. Több mint ötven év távolában, de a köveskáli búcsú képeit még mindig olyan tisztán látta, mintha felnagyított fényképek lennének. A három pántlikás lányt soha nem tudta elfelejteni, de saját magát sem, ahogy legényesen rábökött a középsőre: „Ez a kislány lesz a feleségem.” – Amikor a lányok után fordult, látta, hogy a középső lány visszanéz.

A lány arca betöltötte a szoba egész mennyezetét. Az öregember sokáig nézte az arcot, aztán fáradtan becsukta a szemét.

A zuglói úri házra is emlékezett, ahol Etelka szolgált, s a versre is, amit maga költött, és elmondott neki a házmesterlakásban, amikor először meglátogatta. A házmesterné kövér volt és barátságtalan, de amikor megtudta, hogy ő Magyar Gáspár, azonnal felment az urakhoz az emeletre, és szólt Etelkának. A házmester sovány volt, a tűzoltóőrmester pedig, aki beszerezte Etelkát az urakhoz cselédnek, nagy bajszú és félelmetes. Az őrmester Etelka anyjának a testvére volt, s nemcsak Köveskálon, de még Szentbékkállán és Monoszlón is híres, tekintélyes embernek számított. Emlékezett még a sörözőre, ahová este betértek, s a házmesterék és a tűzoltóőrmester csodálkozó arcára is, amikor előhúzta a százpengőst, és azzal fizetett. Az őszi délután is felderengett még az emlékei között, amikor összecsomagolták Etelka holmiját, és hazaindultak. A vonatban fogták egymás kezét, és a jövendőről suttogtak. A vonatutat már csak félálomban látta. Elaludt, de álmában tovább fogta Etelka kezét.

Kint dörgött az ég, és zuhogott az eső, amikor felébredt. Ágya mellett valakik beszélgettek.

– Ez meghalt… Menjünk innen.

– Csak alszik.

– Meghalt, hidd el nekem, látom az arcán.

– Nem halt meg, csak elgyengült.

– Akkor is menjünk innen.

– Agyonázunk.

Az öregember kinyitotta a szemét. A hosszú kezű barna fiú és a szőke lány állt a szobájában. Kicsit csapzottak voltak, a hajuk is összeázott.

– Jó napot, öreg – szólalt meg a fiú –, ne haragudjon, hogy bejöttünk ide, de nyitva volt az ajtaja. Be sem volt téve. Zuhog az eső.

A lány is megszólalt:

– Köszöntünk, de nem hallotta meg. Már azt hittük, hogy…

– Meghaltam – mondta az öregember, aztán felült, és az ágya szélére csúszott.

– Igen… Hogy meghalt – mondta a lány zavartan.

– Még nem haltam meg, mert sok a dolgom. Az öregek télen halnak meg, amikor nincs mit csinálni, és ráérnek. Üljenek le.

– Köszönjük, de mindjárt eláll…

– Azért csak üljenek le.

A lány az ágy szélére ült, s egy kicsit felhúzódott a szoknyája. A fiú egy törött támlájú, koszos székre kuporodott.

– Nem tudom, miből esik ez az eső, az előbb még felhőtlen volt az ég – mondta az öregember, aztán felállt, a vashordóba gyűjtött esővízben kimosott két poharat. A demizsonból bort öntött beléjük, és a vendégeinek nyújtotta.

– Köszönjük, de mi… – szabódott a lány.

– Igyák csak meg, jót tesz ilyenkor.

A szerelmesek gyanakodva egymásra néztek, aztán megfogták a poharat. Az öregember magának is töltött, aztán koccintott a fiatalokkal. Mindhárman ittak. Az öregember a pohara felett a lány retiküljére, majd a lába szárára pillantott. Szerette volna tudni, hogy mi a helyzet a nadrágocskával? A retikülben van még, vagy már a helyére került.

– Nem fél itt egyedül? – kérdezte a lány.

– Mitől félnék?

– Valaki megöli álmában… Be sem csukja az ajtót…

– Dehogy ölnek, engem már nem érdemes… Mikor eredt meg ez az eső?

– Tíz perce talán, olyan hirtelen jött, hogy észre sem vettük. Csak dördült egyet az ég, és már zuhogott.

– A borszállítókat várom, ha sáros az út, nem tudnak feljönni.

A hosszú kezű fiú kipillantott az ajtón.

– Mindjárt eláll. Talán még fel tudnak jönni.

A lány szeme már csillogott a bortól. Fészkelődött az ágy szélén, és a szalmazsákot tapogatta. Az öregember újra teleöntötte a lány poharát, s közben a térdét, lába szárát nézte.

– Romantikus itt magánál, bácsikám – mondta, és az öregemberre mosolygott.

– Inkább rusztikus – mondta a fiú, s a poharát kérően előrenyújtotta.

Magyar Gáspár a hosszú kezű fiú poharát is megtöltötte, aztán nézte, hogyan isznak, nevetnek, villog a szemük, s feszül a bőrük az életörömtől.

Néhány perc múlva elállt az eső, a szerelmesek megköszönték a bort, és elmentek.

Az öregember megsimogatta a helyet, ahol a lány ült, és elbizonytalanodva bámult az ajtó négyszögén kifelé. A lány hangja a semmiből ereszkedett a szobába: „Meghalt, hidd el nekem, látom az arcán…” – Kis szomorúság támadt a szívében, de váratlanul erő költözött a karjaiba, és arcának ráncaiból nevetés hullámzott elő. Harsogva nevetett, s ha valaki látja, biztosan azt hitte volna, hogy megbolondult. De Magyar Gáspár nem bolondult meg, csak erőre kapott. Hirtelen megérezte, hogy gyomra van, s a gyomra éhes.

Begyújtott a csikósparheltbe, kanálnyi zsírt csapott a serpenyőbe, vöröshagymát és cseresznyepaprikát szelt hegyébe, aztán megpirította. Végül tojást ütött bele kettőt. Néhány perc múlva jóízűen falatozott, s észre sem vette, hogy a borszállítók teherautója már az erdő alatt kínlódik. Csak akkor neszelt fel, amikor a teherautó kibukkant az erdőből, és a kert szélén fröcskölte a sarat.

Lint napokig várakozott a kikötőben.

A lány nagy csokor búzavirággal érkezett, szatyrokkal, szalmakalappal. A hajón azonnal kilépett a szandáljából, aztán megcsókolta Lint arcát. Lint egy ideig szótlanul állt a kajüt és a kormánypad között, aztán hirtelen előresietett, és felhúzta a dzsibvitorlát.

– Nem is örülsz nekem – mondta a lány, és a kötelek közé ejtette kék virágait.

– De örülök – mondta Lint, s miközben a bumfáról letekerte a vitorlát, az elmúlt napokra gondolt.

Nők és férfiak érkeztek, gyanakvó arcú asszonyok, lendületes lányok, boldog, aprócska kölykök, és a vitorlák sorra felröppentek az árbocokra, a hajók megbillenve, elegáns lassúsággal kiúsztak a kikötőből. Aztán újabb hajók érkeztek és újabb lányok és újabb asszonyok, és állandóan jó idő volt, kellemes szél, felhőtlen ragyogás. Egyik nap a parton letelepedett egy lengyel lány, s órákon át bámulta Lintet. Később mosolyogtak egymásra, és a lány különös, lágy hangsúllyal megszólalt: „Chlopak… Bardzo chlopak…” Lint azonnal megszerette, de amikor a lány be akart mászni a hajóra, mégis nemet intett a fejével. Tudta, hogy hirtelen megérkezik majd a másik lány, és akkor hazudni kell valamit. Lintnek ezeken a nyári napokon nem volt kedve hazudozni. A logikusnak tűnő, célszerű hazugságokhoz lelki kondícióra van szükség, erőre, lendületre, és komolyan kell venni a látszatot. Lint képtelen volt a látszattal törődni, s mivel ahhoz sem volt elég ereje, hogy az embereket megsértse érzéseikben, mozdulatlan maradt. Várakozott, nézte mások hajóit, melyek lényegében mind egyformák voltak, akár tolvajok ültek a kormány mellett, akár misszionáriusok. A látszat, melyet a nyári napfény előnyösen kiszínezett, mindenkit megnyugtatott. A nők persze a vízparton is gyanakodtak egymásra, de ebben nem volt semmi rendkívüli, beleillett a harmonikus tóparti képbe. Gyerekek vágtáztak a laposra tiport gyepen, s a szél a közeli üdülők napernyős teraszára sodorta könnyű kiáltásukat. Lint világa a várakozás napjaiban enyhén elszürkült és összezavarodott.

– Máris indulunk? – kérdezte a lány.

– Azt hiszem, indulni kellene – mondta Lint, aztán kiemelte a horgonyt, és a hajó ügyetlenül oldalra sodródott. Az egyik közeli vitorlásban valaki halkan nevetett. Lint ennek nem örült. Utálta az amatőrök esetlen mozdulatait, a stílustalan kapkodást, a félmegoldásokat… Pontosan tudta, hogy egy átlagvitorlázónak hogyan kell mozogni a hajón, milyen szél alatt kell a kormányhoz nyúlni, hogy a hajó előírásosan forduljon, mindent tudott. A kikötők életét egyébként is úgy fogta fel, mint egy különös színpadot, ahol állandóan folyik az előadás, és a parton bámészkodó közönségnek, akik az államnak befizetett nyaralási díjjal az egész Balatonra jegyet váltottak, nem szabad csalódást okozni. Lint napokig várt a jelenésére, s most a közeli hajóban felhangzott halk nevetés miatt úgy érezte, hogy kellékesnek nézték, vagy ami még rosszabb, dilettánsnak. Lint egész életével profi volt. Nem mellékesen, szabad idejében élte az életet, mint az emberek milliói, hanem egyfolytában, beleértve a délelőttöket, a hajnalokat és az éjszakákat is. Valamikor persze ő is amatőr volt, de aztán sokat olvasott, utazott, szenvedett, és megértette, hogy az életet nem lehet két részre osztani, mert az érzékeny ember beledöglik. Amikor ezt felismerte, kilépett a megszokott keretekből, s azokkal a lányokkal, akiket megszeretett, nem titokban találkozott, ahogy ezt a társadalom többnyire elvárja, hanem nyíltan. Nem félig szeretett, hanem egészen. Nem kapkodva, délutáni strandokra kacsingatva dolgozott, hanem nyugodtan, elmélyedve, teljes emberségével belefelejtkezve az anyagba. Soha többet nem ment el munka után bokszolni, mert a munkáját és a sportot egyformán tisztelte, és tudta, hogy rossz bokszolónak vagy rossz munkásnak lenni egyaránt ócska dolog. Ettől kezdve csak azzal foglalkozott, amit szeretett, amit képes volt jól, elegánsan végigcsinálni. Lintet a szomszéd hajóban felhangzott nevetés lényegében nem érdekelte.

A horgonyt összecsukva a helyére tette, aztán könnyedén végigszaladt a decken, és a kormányhoz ugrott. Azonnal megfeszültek a vitorlák, és a hajó előrecsúszott. Szél alatt sorra vette a közelben horgonyzó hajókat, és centiméterekre suhant el mellettük. Így a hajó korábbi ügyetlen oldalra sodródása más hangsúlyt kapott. Mindenki látta, hogy egy magabiztos ember lezser eleganciájáról van szó, de Lint érezte, hogy lényegében bizonytalan.

Hajók, fák, kikötőcölöpök maradoztak el mellettük, aztán hirtelen egyenletes, kiegyensúlyozott hullámverésbe kerültek. A hajó csobogva úszott a nyílt vízen, egyre kijjebb, egyre messzebb a partoktól.

Lint a köteleken lógott, és a kék messzeségbe bámult. A lány levetette a ruháját, és szűk bikinit cibált magára, aztán bekente a testét napolajjal. Végül cigarettára gyújtott, és Linthez fordult:

– Hát szia… Megérkeztem…

Lint mosolygott.

Néhány part felé tartó hajó keresztezte útjukat, aztán egyedül maradtak a vízen. Hajók csak a látóhatár szélén látszottak és a távoli kikötők bejáratánál. A lány ekkor levetette magáról a bikinit is, és meztelenül járt-kelt a hajón, nagyon elégedetten, nagyon boldogan. Lint hosszú ideig nézte a lányt. Fokozatosan gyengült a szél, aztán teljesen megállt. A vitorlák petyhüdten libegtek a hintázó hajó felett. Az elsimuló hullámokon fülledt levegő érkezett a nádasok felől. Párás, piszkosforma volt a távoli ég alja. Lint tudta, hogy a szélcsend órákig tart, aztán hirtelen, dühöngő viharral ér véget. Elengedte a kormányt, és végigsétált a decken. Kinyitotta a horgonyt, aztán bedobta a vízbe.

Amikor a vasmacska csobbanva a vízbe zuhant, és surrogva szaladt utána a lánc, a lány lehunyta a szemét.

Lint és az olajos bőrű lány órákig feküdtek az imbolygó vitorlák alatt. Később Lint a hajó oldaláról a vízbe ereszkedett, és alámerült. Úszott néhány métert a víz alatt, és a hűvös mélységben furcsa érzése támadt… Mintha még mindig a lánnyal lenne… Csak egyetemesebb az egész… Mintha elmosódna az egyénisége, emberi léte, csak az anyag maradna, mozogna egy másik közegben. Aztán megérintette a hátát egy melegebb vízréteg, és a felszínre bukkant. Mély lélegzetet vett, és újra érezte a napolaj illatát, mely korábban az arcára, karjára, mellére kenődött. Úszott húsz-harminc métert, aztán a hátára fordult, és bámulta a végtelen eget.

Amikor vizesen, frissen visszamászott a hajóra, a lány felült.

– Szeretlek – mondta Lintnek. Lint odament hozzá, megcsókolta. A lány hozzásimult, és a bőrébe így újra beleivódott a napolaj.

– Jó lenne megfürödnöd – mondta Lint.

– Később… Később… Most olyan jó itt. Régen találkoztunk, és…

– Olyan vagy, mint egy folyondár.

– Igen, olyan vagyok.

– Te is tudod?

– Tudom.

– Azt is tudod, hogy a fák nem szeretik a folyondárokat?

– Az igazi folyondárok nem sokat törődnek azzal, hogy a fák mit szeretnek és mit nem…

– Na, indulás fürödni…

– Nem.

Lint felnyalábolta a lányt, és bedobta a vízbe.

Amikor a lány prüszkölve felbukkant, azonnal átkozódni kezdett:

– Kegyetlen alak vagy!… Vedd tudomásul!… Ilyen az egész életed… Minden ilyen, amit csinálsz… Elúszom, nem megyek vissza a hajóra… Én elúszom…

Lint nevetésétől rázkódott a hajó. Amikor végre elégséges levegőhöz jutott, felállt, és fejjel előre beugrott a vízbe. A víz most már jellegtelen volt, víz és semmi más. A lány… A lány viszont ott úszkált Lint előtt szép meztelenségével, és magához vonzotta, mint a mágnes. Lint követte, és métereken, éveken úsztak át egymástól elszakadva, majd összeütődve, összefonódva, alámerülve és felemelkedve a napig – átzuhantak az évtizedeken. A lány már nem kiabált, némán sodródott Linttel.

Porfelhő jelent meg az északnyugati égen. A hegyekre ült, aztán alattomosan a lejtőkön fehéredő falvak közé csúszott.

– A vihar – mondta Lint, és hirtelen elengedte a lány kezét. Néhány pillanat múlva már a hajóban állt. A lány is bemászott. Ruhát húzkodtak magukra, aztán Lint beemelte a horgonyt. A messzeségben már fodrozódott a víz. Parttól partig érő, sötétzöld vonal közeledett a hajóhoz. Lint a kormányhoz ült, és figyelte a felhőket. Abban reménykedett, hogy a vihar előszelével elvitorláznak a legközelebbi kikötőig. Este partra szállnak, meleg leveseket esznek, sülteket, vörös bort isznak egy kiskocsmában, aztán kellemes ernyedtséggel bámulnak maguk elé. A viharnak azonban nem volt előszele. Lint vitorlái minden átmenet nélkül megfeszültek, és a hajó nagyot csobbanva előrelendült. Egy pillanat múlva már zúgott az árboc, a merevítők vijjogtak a szélben, a hajó oldalra dőlve rohant a morajló vízen. A lány átvette Linttől az orrvitorla kötelét, aztán segített a hajó kiülésében. Élénk szél volt, a hajó repült, mint az ördögszekér. Lint úgy gondolta, hogy félórás vitorlázás után feltétlenül eljutnak a legközelebbi kikötőbe. Aztán elborult az ég, és a hegyek közül negyven-ötven kilométeres pöffök szakadtak a vízre. A turzásba belekapott a szél, és a víz úgy porzott, mint a földszintes városokban a lóvásártér. Lint beleordított a szélbe:

– Reffelni kellene!

A lány görcsösen lógott az orrvitorla kötelén, és nem válaszolt. A hajó ekkor már annyira megdőlt, hogy a víz a szél alatti oldalon állandóan a decken járt. Lint tudta, hogy elég egyetlen pöffről lekésni, néhány pillanattal később engedni ki a nagyvitorlát, vagy annyira kiengedni, hogy a bumfa elérje a hullámokat, és akkor kész… Azt is tudta, hogy azonnal reffelni kellene, vagy lehúzni az orrvitorlát, de semmi kedve sem volt szereléssel vesztegetni az időt. Élvezte a rohanást, a süvöltő szelet, a rájuk zúduló hullámokat, a hajó finom rázkódásait, élvezte, hogy a borulás határán járnak öt és tíz perceken át. Ekkor már párhuzamosan vitorláztak a parttal, s talán csak két kilométerre lehettek a kikötőtől. A viharral hajók érkeztek a messzeségből, és meredek szögben úsztak a kikötő felé. Lint szemmel tartott egy 15-öst, és arra gondolt, hogy addig nem húzza le az orrvitorlát, amíg a másik hajó bírja. Csakhogy az a másik hajó más szögben vitorlázott a kikötő felé, több kilométerre Lint hajójától, más szelekkel, más széliránnyal. Lint keményen tartotta magát, aztán hirtelen minden erőfeszítése feleslegessé vált. Fütyült a kötélzet, a szél a pöffök sebességére gyorsult, és Lint képtelen volt a hajó haladási irányát megtartani. Egy hullámhegy fehér taraja elbizonytalanodva megingott a hajó mellett, aztán bezuhant a kormánypadra. Csuromvizesen küszködtek tovább, de Lint izmai már nem bírták. Önkéntelenül is ejtette a hajót, s hirtelen olyan meredek szögben fordultak a part felé, mintha már a kikötő előtt járnának.

– A horgonyt… – kiabált Lint a lányra, aztán nagy erőfeszítéssel szélirányba fordította a hajó orrát. Amikor a vitorlák meglobogtak, a lány előreszaladt, és kidobta a csukott vasmacskát. A hajó veszett táncba kezdett a lánc végén, a kötélzet csattogott, aztán elszabadulva a vízbe csúszott. Lint tántorogva hajlongott, kapaszkodott az árboc tövében, aztán nagy keservesen leoldotta a vitorlák felhúzó kötelét. A nagyvitorla megvizesedett alsó része beledagadt a nutba, így Lint kénytelen volt teljes testsúlyával ránehezedni a bumfa tövére, hogy a vitorla mozduljon. A rongyokat hiába húzták le, a szél állandóan belekapott és felfújta őket, mint egy dunyhát. Lint fél karral átölelte az árbocot, és a vitorlafejlapról lecsavarta a seklit. Amikor lekapcsolta a kötelet, azonnal elszabadult, és félárboc magasságban lobogott, mint egy zászló. Lint ledobta a nagyvitorla alumínium fejlapját, és a kötél után nyújtózkodott, hogy visszahúzza, és lekösse az árboc tövéhez. A kötél azonban egyre magasabban lobogott, pattogott, és a következő szélrohammal felszaladt az árboctopig.

Lint lekötötte a köteleket, aztán káromkodva visszamászott a kormánypadra.

– Elszaladt a kötelünk! Nem tudjuk felhúzni a nagyvitorlát – mondta a lánynak, aztán a pad alól előhúzta a pálinkásüveget. Ittak, és bámulták a tajtékzó vizet. A 15-ös már a kikötő előtt járt. Erősen megdőlt, és Lintnek úgy tűnt, hogy nekirohan a hullámtörőknek.

Lint hajója lassan csúszott a part felé. A csukott horgony szépen, egyenletesen szántott a fövenyen. Lint úgy tervezte, hogy amennyire csak lehet, partközelbe csúszik, aztán a fokvitorla segítségével beevez a kikötőbe… Szép terv volt. Nyugodtan pálinkáztak. Egy idő után azonban a hajó szokatlanul nagyokat rándult a láncon, és a rázkódásokat Lint már a talpa alatt érezte a lélekgerendában. Valami történt…

– A horgony… Már nem szánt – mondta Lint.

– Talán kinyílott.

– Egy keveset akkor is szántana… Mereven áll.

Lint tűnődve beleivott a pálinkásüvegbe, aztán kedvetlenül nekivetkőzött.

– Várjunk egy kicsit, Lint… Talán majd csendesedik…

– Nem lehet várni. Ránk esteledik, aztán itt dobál bennünket egész éjszaka – mondta Lint, és egy pillanatra eszébe jutott a meleg leves, a sültek, a vörös bor, és beugrott a vízbe. Alámerült, aztán dideregve felbukkant a hajó mellett. A horgonylánchoz úszott, és megkapaszkodott benne. Kicsit szuszogott, aztán mély lélegzetet vett, és a lánc mentén alámerült. Legalább tíz méter lánc volt a vízben, így Lintnek komoly akaraterőre volt ahhoz szüksége, hogy a láncba kapaszkodva a horgonyig vonszolja magát. Amikor a horgony száráig jutott, valami belehasított a lábába. Rántott egyet a vasmacskán, de az nem mozdult. Elengedte. Miközben emelkedett, arra gondolt, hogy a felszínen nem szabad mohón kapkodni a levegő után, mert hullámzik… Fegyelmezetten meg kell várni a kedvező pillanatot. Közben érezte, hogy a lába vérzik. Amikor felbukkant, a lány ijedt arcát pillantotta meg a feje felett. Közvetlenül a hajó mellett emelkedett ki a vízből, elsodorta az áramlás.

– Ne menj le többet, Lint! Nem szabad.

Lint a hajó oldalába kapaszkodott, és percekig nem tudott megszólalni. Lihegett. Amikor visszanyerte az erejét, kiemelte a lábát, és megnézte. Jó húszcentis karcolás volt a lába szárán. Megnyugodott. A vízben mélyebbnek, csúnyábbnak hitte.

– Lint, mi történt veled?!

– Semmi – mondta, és előreúszott a lánchoz. Lélegzetet vett, és nagy lendülettel alámerült. Kemény, gyors mozdulatokkal rángatta magát a láncon végig, és elkapta a horgonyt. Bal kézzel megkapaszkodott, aztán a jobb kezét óvatosan, tapogatózva előrecsúsztatta. Megborzongott. A horgony egy hosszú, tojás alakú vastárgy alá szorult. Vasroncsok voltak odább is, és tüskésdrót… Óvatosan megfeszítette a horgonyt, de az nem mozdult, keményen állt a vasak alatt. Elengedte. Kóvályogva, félájultan emelkedett fölfelé. Zúgott a feje. Amikor felbukkant, a hajó orránál megkapaszkodott a láncban. Levegő után kapkodott.

– Lint!… Lint!… Vérzik az arcod…

Amikor egyenletesebb lett a légzése, vízbe mártotta az arcát, aztán végigsimított rajt. Az orra vérzett.

– Lint!… Megőrültél?

– Semmi – mondta Lint –, mindjárt kész… – Mint egy kiöregedett automata hullatta magából a szavakat, az értelmükre nem figyelt. A hajó, a napolajillatú lány beleveszett a múltjába. Eltávolodott tőlük. Egyedül maradt egy furcsa szituációban. Egyszerű, egyértelmű lett minden. Alámerül, megroggyant, alattomos rémekkel birkózik, és észrevétlenül győz, vagy stílustalanul, bután meghal. Egy pillanatra elképzelte a lehetséges párbeszéd mondatait:

– Egy bomba vagy hajóroncs van a fenéken… Beleakadt a horgony…

– Ugyan… Biztosan képzelődsz. Egy nagyobb kő lehet, vagy valami más, de bomba?… Tudod, Lint, neked az a bajod, hogy túlkompenzálod a helyzeteket.

Lintnek vérzett az orra. Néhány pillanattal korábban kitapogatta egy nehéz, ellenséges tárgy körvonalait, és a lába megakadt a tüskésdrótban. Igen… Mit lehet ilyenkor mondani?… Különben is nyár van, augusztus. Az emberek reggelente napfényes tájakra pillantanak ablakukból, és tejeskávét reggeliznek vajjal, dzsemmel, halvány zsemlékkel. A bőrük barna, a szívük petyhüdt. „Képzelje, a Kovács gyereket felvették a színművészetire, igen, azt a lajhárforma gyereket…” – Hogy a vízben bomba van? Nem. Ez nem megy.

Lint újra alámerült. Gyors, határozott mozdulatokkal dolgozott. Érezte, hogy a víz a mélyben is mozog. Amikor elérte a horgonyt, maga alá húzta a lábát, és szétterpesztve megvetette a vasak között. A fejében pattanásig feszültek az erek. Minden energiáját a horgony kiszabadítására összpontosította. A láncot a vállára feszítette, és közelebb vonszolta a hajót, ami így néhány pillanatig nem nehezedett a horgonyra. Lint ezeket a pillanatokat akarta jól kihasználni. Elengedte a láncot, és sietve megmarkolta a horgonyt. Nagyot feszített rajt, aztán megrántotta. A horgony kiszabadult, és hasba vágta. Elvesztette az egyensúlyát. A vasmacskát nem engedte el, a hajó így hanyatt rántotta. A horgonnyal együtt feljebb emelkedett, és métereket csúszott a vízben. Végül egy mély járatú hullám az oldalára fordította, és kicsúszott a kezéből a horgony. Lint fejében hajókürtök zúgtak. Forgatták a hullámok. Kinyújtották és összegöngyölték, aztán kiterítették a víz felszínére.

Amikor arcába vágott a szél, azonnal magához tért. A levegő hűvösen áramlott a tüdejébe, és visszanyerte az erejét. Hasra fordult, és felnézett. A hajó húsz-harminc méterrel kijjebb sodródott. A lány az árboc mellett állt, és integetett. Lint hagyta, hogy a nagyobb hullámok átcsapjanak a feje felett. Óvatosan, lassan tempózott. A hullámvölgyekben mély lélegzetet vett, aztán csukott szájjal, behunyt szemmel sodródott a fehér habok között. Amikor elérte a hajót, már kevergett a gyomra. Nehéznek, forrónak érezte magát. Az orra vérzett, a feje zúgott. A lány leengedett egy kötélhágcsót, és segítette bemászni. A hajóban újra elsötétült előtte minden, és csak percek múlva nyerte vissza az eszméletét. Lassan, egyenletesen forgott körülötte a táj. A lány arca hegyekkel mosódott össze, felhőkkel, tarajos hullámokkal. A víz fölé hajolt, és a torkára dugta az ujját. Vizet hányt. Amikor jobban lett, bemászott a kajütbe, és végigfeküdt az egyik gumiágyon, Az orra még jó félóráig vérzett, aztán rendbe jött. A lány pálinkával itatta, és vizes kendővel törölgette az orrát.

– Mit csináltál a vízben, Lint?

– Kis fürdés… Nyaralunk – mondta Lint, aztán kimászott a kajütből, és szemügyre vette a vizet. Csendesedett. A hajó már csak pár száz méterre volt a nádasoktól. Amíg Lint a kajütben hevert, csaknem egy kilométert szántottak kifelé. Lint mély lélegzeteket vett, megmozgatta az izmait, aztán leült a kormánypadra, és a maradék pálinkával kimosta a lába szárán pirosló, hosszú sebet. A lány leguggolt eléje, és bámulta.

– Kagylókra csúsztál?

– Egy bomba vagy hajóroncs van itt lent… Beleakadt a horgony.

– Ó Lint, te mindig ilyeneket mondasz… Talán csak egy nagyobb kő volt, és rátelepedtek a vándorkagylók…

A lány látta, hogy Lintnek megkeményedik az arca.

– Úgy értem – folytatta –, hogy az ember el sem hinné, hogy a Balaton fenekén egy bomba van… Mert, ugye, hogyan is kerülhetne ide egy bomba?… De te lent voltál, és láttad… Mi ketten most már tudjuk, hogy itt egy bomba van…

Lint a lányra nézett, és megszólalt:

– Mikor születtél?

– 1946-ban… Miért?… Talán?…

– Semmi – mondta Lint, aztán hátrahajtotta a fejét, és az üveg alján csillogó kevés pálinkát a szájába csepegtette. Mosolyogva felállt, felszerelte a dzsibvitorlát, kitámasztotta, aztán a kötél végét lekötötte egy bikához. Beemelte a horgonyt, és a lányhoz fordult:

– A kikötőárboc az irány, neked kell kormányozni.

A lány a kormányhoz ült, Lint pedig a szél alatti oldalon a kis csutakevezővel kezdett dolgozni. Keserves munka volt. A hajó a makacs turzásban lassan csúszott előre. Lintnek néha görcsbe rándultak az izmai, és kénytelen volt lazítani, lógatni a karját. De mindig újrakezdte, keményen nekifeszült az evezésnek, és késő délután befutottak a kikötőbe.

Az öböl közepén hajók horgonyoztak, többnyire kielerek, de akadt néhány svertes hajó is. Amikor átúsztak közöttük, Lintnek az egyik 15-ösről odakiáltott egy fél karú öregember:

– Mi van veletek, leszakadt a gross?…

– Nem – mondta Lint –, leszereltünk, és a kötél megszökött. A szél aztán fölnyomta a topig.

A beszélgetésre néhányan előbújtak a szomszédos hajókból, és tanácsokat adtak:

– Másszatok fel az árbocra!

Lintnek nem volt kedve ehhez a párbeszédhez, de azért visszakiáltott:

– Nem kieler ez, fiúk…

– Segítek – mondta a fél karú öregember, és intett Lintnek.

Lint hajójával a 15-ös mellé csúszott, és felvette az öreget. A móló mellé eveztek, és a fél karú ember irányítása mellett az orrvitorla felhúzókötelével annyira megdöntötték a hajót, hogy az árboc a kikötő fölé hajolt.

A manővernek nagy közönsége volt. Lint végül meghívta a fél karú öregembert egy féldecire, de az megrázta a fejét, és az égre mutatott:

– Jön a vihar, visszamegyek a hajómra.

Lint arra gondolt, hogy a vihar már kora délután kitört, aztán mégis az égre nézett. Északkeleten sötétlila felhők gyűrődtek az ég és a víz közé. Komor volt, fenyegető.

– Szerencsétek volt – mondta a fél karú öregember –, idejében kifutottatok. Akit ez bent ér… Hát…

Lint óvatosan a 15-ös mellé kormányozta a hajóját, aztán megszorította az öregember kezét.

– Köszönöm.

– Ez az életem – mondta az öreg, és maradék kezével integetett a távolodó hajó után.

Lint egy szélárnyékosnak látszó helyen, közel a parthoz, lehorgonyzott. Hosszú láncra vette a hajót, és a hátulját a parthoz kötötte. A parti fák jelezték, hogy erősödik a szél. Lint felegyenesedett és körülnézett. Közvetlen közelükben néhány kalóz horgonyzott, félig leponyvázva, felkészülve az éjszakára. Valamivel odább sztárok álltak, beljebb kielerek. A bocik pörögtek a hajók körül, jelezték a szélirányt, a forgókat, áramlásokat. A nagyobb hajókon vacsorát főztek az asszonyok. A lecsó paprikás, zsíros illata átúszott az öböl felett. A messzeségben hajók imbolyogtak. Közeledtek a kikötőhöz.

Lint hajójáról partra ugrott a lány, aztán tíz-tizenöt perc múlva kenyérrel, konzervekkel, boros- és pálinkáspalackokkal tért vissza. Lint azonnal felbontott egy üveget, és nagy kortyokban nyelte a hűvös bort. A lány konzerveket nyitott, paprikát, paradicsomot szelt fel egy rögtönzött tálcán, aztán vacsoráztak. Lint látta, hogy a szélső kalózhajón is esznek. A kopott ponyva félig eltakarta a fiatal legényeket. Szilvalekvárt kanalaztak egy óriási dunsztosüvegből.

Besötétedett, és felzúgtak a közeli fák. Kitört az igazi vihar. Reflektorral felszerelt, óriási hajók rohantak a kikötőbe. Vitorlájuk fekete szárnya végigsöpört a vízen. Elkésett kisebb hajók is érkeztek, és riadtan csapongtak az idegen kikötőben. Viharmadarak kiáltása, túlfeszített csigasorok nyikorgása vegyült a szélzúgásba. Újabb és újabb hajók érkeztek. Megdőlve végigrohantak az öböl vizén, aztán megcsörrentek a horgonyláncok, és a vitorlák veszetten csapkodtak, szakadtak a szélben. Egy sötétbe vesző hajón kiáltozott valaki: „Keresem az AUDIÓ II-t… Ki látta az AUDIÓ II-t?!” Válasz nem érkezett. Lint sokáig üldögélt a kajüt előtt, és bámulta a kikötőben lengő árnyakat. Tíz óra tájban a lány megfogta a kezét, és a lábához kuporodott.