Mit és mikor?

Mikor ültessünk, vessünk, palántázzunk és legfőképpen milyen növényeket…

/Vetési naptár, Szepezdfürdő/

Bertha Bulcsu: Zöld küllők

Bertha Bulcsu: Zöld küllők

Valamikor gyermekkoromban azt hittem, hogy olyan a kert, mint a nagyanyámé. Sóska nől benne és mák, a cékla- és a zöldségágyások után azonnal a krumpli, majd a marharépa következik. A kapor az ágyások szélén díszlik, szinte véletlenül, s ugyanígy kerül az uborkásüvegek tetejére is. Odahallatszik a békák kuruttyolása a földveremből, balról az erdőig látni, szemközt Szegvár felé pedig a folyóig. Később azt hittem, olyan a kert, mint a zalai gyümölcsösök, árnyékban lehet sétálni a diófák alatt, a körte-, szilva- és barackfák roskadoznak a gyümölcstől, s a mezsgyehatárokat áthághatatlan gledícsiasövények jelölik meg. Gimnazista koromban már azt képzeltem, hogy az igazi kert pontosan olyan, mint a keszthelyi Festetics-kastély parkja, ahol az ősfák között nagy füves térségek terülnek el. Később, külföldet járva tapasztaltam, hogy teraszos kertek is léteznek, s a gazdag városok gazdag kerületeiben a kert nem a házak körül van, hanem a házak tetején, vagy éppenséggel bent, az üvegből és márványból épített palotákban. Sokféle kert van, minden lehetséges, amit csak az emberi képzelet megálmodni képes.

Amikor balatoni kertemet megvettem, s az ott talált diófák, mandulafák mellé újabb gyümölcsfákat ültettem, már csak abban voltam biztos, hogy a kertben fák állnak, a fákat változó magasságú bokrok, fűszerű hasznos és haszontalan növények veszik körül. Ma már azt is tudom, hogy a növényeknek ez a gyülekezete még nem kert. Hasonló, kertszerű benyomást kelt, de még nem az. Ha szél támad és végigborzolja a fákat, aztán megered az eső, javít a helyzeten. Élni kezdenek a bokrok, lélegzeni a fák. Ha elsodródnak a felhők, és kisüt a nap, tovább javul a kép. Az esőáztatta, itt-ott még vízcseppeket ringató lombok között szétáradó fény illúziót keltő. Az ember, ha ilyenkor megpillantja a fákat, azonnal arra gondol, hogy „szép ez a kert”. Pedig ez még nem kert.

A növények buja, zöld együtteséből akkor lesz kert, amikor a diófa ágára leszáll egy rigó, a lombok között szarkák verekednek, s fent egy száraz ág csúcsán barátposzáta énekel. A hegyoldalban összeterelt fákból, bokrokból akkor lesz kert, amikor vadnyulak szaladgálnak alattuk, sün búvik és motoz a kövek között, megtelepednek a zöld hátú gyíkok, s legyekre vadászó siklókígyók lógnak le a fügefa ágairól. Akkor lesz belőle kert, amikor megjelennek a hívatlan látogatók, a nyár végi seregélycsapatok, a vaddisznómalacok s a fiatal gyümölcsfák hajtásait kedvelő őzek. Az ilyen kert él, része a világnak, s mindig akad bent látnivaló.

Meglepetések akkor érik az embert, amikor évek múltán azt hiszi, hogy ismeri már a kertjét, állandó és alkalmi lakóit is. Engem boldogság kerített hatalmába, amikor egy nagyon korai reggelen a zöld küllőket megpillantottam kertünkben. Harmatos kora nyári reggel volt, a napfény már ott motozott a diófák lombja s a vitorlájukat növesztő szőlőtőkék felett, amikor a zsalugátert kihajtva észrevettem, hogy furcsa, nagy madarak mozognak a fák alatt és a kerti fűben. Öt-hat madár keresgélt valamit a földön. Hátuk zöld volt, olajzöld, farkuk tája zöldessárga, fejük teteje kárminpiros. Olyan nagyok voltak, hogy az első pillanatban vadrécének néztem őket, bár jól tudtam, hogy sem récék, sem ludak nem lehetnek. Percek múltak el, mire felismertem, hogy ezek óriási harkályok, zöld küllők, amiket még soha nem láttam a kertben, s a környéken sem. Nagyon tetszettek nekem ezek a madarak, s úgy éreztem, hogy kertünk értéke hirtelen megnövekedett. Évekkel korábban a halak miatt keltem hajnalban, mert horgászni jártam, ettől a nyári reggeltől kezdve viszont a zöld küllők kedvéért.

Nem érkeztek meg minden reggel, az is előfordult, hogy hetekre elmaradtak. De ha megjöttek s végigbogarászták a harmatos füvet, mindig rám tört valamilyen oktalan boldogságérzés. Furcsa nagy madárságuk nyűgözött le, vagy paradicsomi színeik, nem tudom. Rangjuk, különösségük úgy kopott, ahogy megszokottá váltak a kertben. A nyár végén már nem keltem fel a kedvükért hajnalban, de azért mindig örültem, amikor zöld hátukat megpillantottam a konyhakert szélén vagy a diófák alatt.

Az elmúlt télen házunk homlokzati faburkolatára lyukat vésett valamilyen állat. Amikor tavasszal észrevettem, félig már beköltöztek a zárt padlástérbe a verebek. Nagy nehezen kilakoltattam őket, és egy kis darab deszkával beszögeltem a nyílást. Míg ezzel bajlódtam, kiderült, hogy az állat, ami nálunk garázdálkodott, hasonló lyukat vésett a szomszédos házak faburkolatába is. Bal oldali szomszédunkéba csak egyet, de jobbról, Ácsék finomra lakkozott deszkáiba három nagy lyukat készített a titokzatos állat, s egyikbe már a verebek is beköltöztek. Hetekig találgattuk, hogy a tettes vajon madár, vagy esetleg a pelék, nyestek közül való. A titkot nem tudtuk megfejteni.

Bal oldali szomszédaink, rendszerető emberek lévén, házuk homlokzatán kicserélték a lyukas deszkát, s az újat lelakkozták, hogy ugyanolyan fényes és sima legyen, mint a többi. Művüket megtekintették a kert felől, aztán vasárnap este elégedetten hazamentek a városba. Egy hét múlva, amikor újra megérkeztek kertjükbe, meglepetten látták, hogy a titokzatos állat újra kivéste deszkázatát. De nemcsak az új deszkát tette tönkre, hanem a mellette lévőt is, a lyukat a két deszka találkozásánál fúrta a homlokzatba. A verebek finom kóccal, szénaszálakkal a csőrükben már ki-be repkedtek, javában költözködtek a szomszédék padlására.

A lyukasra vésett deszkákat leszerelték és újakat csiszoltak, szabtak a helyükre. Vasárnap estig belakkozták az új fát, aztán elutaztak. Mi akkor már egész héten át a kertben éltünk, mert megkezdődött az iskolai szünet. Egyik délután nagy, durva kopácsolás ugrasztott ki a székemből. Azt hittem, korábban érkeztek meg a szomszédok, s máris találtak valamilyen javítanivalót a házukon. De nem. Ahogy az udvarra lépve átpillantottam a szomszédos házra, meglepetten láttam, hogy a faburkolaton egy nagy zöld küllő csimpaszkodik, s csőrével hatalmasakat vág a frissen lakkozott deszkára. Közben feszegette és véste is, a fa nyiszorgása áthallatszott a kertünkbe. Réce nagyságú zöld teste furcsán hatott a homlokzaton. Beszaladtam a házba a gépért. Gyorsan lefényképeztem, s csak utána kergettem el.

Sokat gondolkodtam a zöld küllők viselkedésén. Nem értem, miért vésték a lyukakat a házak deszkahomlokzatába, hiszen egyikbe sem költöztek bele. Ha beköltöznek valamelyikbe a hideg, hosszú tél folyamán, megértjük, de csak vésték a lyukakat, aztán odábbálltak. Végül olyan látszata kerekedett működésüknek, mintha a verebeknek készítettek volna szállást. Barátságból, madárszolidaritásból. De ez a magyarázat, bármilyen tetszetős is, furcsa lenne. Nem hiszek benne.

Nem értem a zöld küllőket, akiknek oly nagyon örültem, amikor először megjelentek a kertben.

Ezt a művet a Petőfi Irodalmi Múzeum weboldalán találtuk.

%d bloggers like this: