Hónap: 2020 március

Na, gondoltam magamban, ha már egyszer ilyen esős nyarunk van, együnk legalább egy jó gombapörköltet. Felmentem az erdőbe a vízmosta, sziklagörgeteges horhason, aztán a három irányba szétváló út középső ágán elindultam a Nyálas tó felé. Az út azonban sáros volt, a gödrökben állt a víz. Így elég hamar beváltottam a baloldali erdőrészbe, s gombák után kutatva leereszkedtem egy kisebb völgybe. Néhol, egy-egy álé közepén gusztusos gyilkosgalócák kínálták magukat, egyébként alig lehetett gombát látni. Ezen elcsodálkoztam, mert már hetek óta zuhogott az eső, s én azt képzeltem, hogy teleszedem a kosaramat kékhátú galambgombával, vargányával, s ha egy kis szerencsém lesz, valamelyik korhadt fa tövében talán még rókagombát is találok. De a galambica eltűnt az erdőből, vargányát csak néhány aprócska példányt találtam, ezek is csigarágottak és kukacosak voltak. Még keserűgombát sem láttam, pedig az elmúlt években fehérlett tőle az erdő. Jobb híján csirkegombát és tölcsérgombát szedegettem, de ezek is nagyon vizenyősek, szétesőek voltak. A völgyből felkapaszkodtam újra az útra, aztán a jobb oldali erdőrészben keresgéltem és csörtettem tovább a mohás dombhát felé, ahol időnként szép vargányákat találtam. Néhol elfeketedett bolondgombák rohadtak, de galambicát itt sem találtam. Felmásztam egy dombra, de moha helyett csak vörös homokkőgörgetegekre leltem. Leereszkedtem a túloldalon, aztán egy mélyedésben északnak tartottam, majd újabb domb következett bozótossal. Ahogy botladoztam a fák alatt, egyszercsak valamilyen ugatásszerű, rekedt hangra lettem figyelmes. A következő pillanatban már recsegtek a bokrok, s meglepetten láttam, hogy valami vöröses állat mozog a közelemben. Megálltam. Egy őz csörtetett a bokrok között, de nem menekült, hanem furcsa bakugrásokkal az agancsát előreszegve felém rugtatott. Ha nem ugrok be hirtelen egy vastagabb cserfa takarásába, még elgázol. – „Úgy látszik nemcsak bolondgomba terem ebben az erdőben, de az állatok is megbolondultak” – gondoltam, s az őzzel nem törődve tovább másztam a domboldal fái, bokrai között. De alig múlott el néhány perc, újra recsegtek mögöttem a bokrok, s az őz már ismét a nyakamon volt. Mérgesen ráordítottam, s a botommal fenyegetően feléje csaptam. Kitért jobbra és elügetett a völgy irányába. Megkerültem a dombot, és a mohás tisztás után kutatva körülnéztem. Az őz a fák között recsegtette az ágakat. Most nem támadott, csak figyelte, hogy mit csinálok. A mohás dombról, amit eredetileg kerestem, megfelejtkeztem és tovább indultam. Önérzetesen gombászgattam tovább, s néhány elöregedett, satnya vargányát a kosaramba raktam. Fél szemmel állandóan az őzet figyeltem, s észre sem vettem, hogy merre járok. Egyszercsak fogyott a fák között a fény, s ahogy körülpillantottam, ismeretlennek látszott az erdő. – „Itt még nem jártam, ideje megfordulni és hazamenni” – gondoltam, s elindultam az erdei út irányába, ami a horhason át a falu széléhez kanyarodik. Az őz ekkor előrugtatott és újra megtámadott. Most már mérgesen csapkodtam feléje a botommal, és csúnyán leszidtam. Lemaradt mögöttem, de csak harminc-negyven méternyire és követett. Állandóan hallottam mögöttem a mocorgását.

Mentem, mentem, dombra fel, dombról le, kis mélyedésekben egyenesen, aztán újra fel egy emelkedőre, de az útra nem találtam rá. Csodálkozva tapasztaltam, hogy eltévedtem. Nyilván az őzre figyelve össze-vissza kanyarogtam, s az eredeti irányomtól teljesen eltértem. Buta helyzet, soha nem tévedtem el erdőben. Ilyen kicsi erdőben eltévedni pedig nevetséges. A falu délre, délkeletre esik. Most jó lenne egy iránytű… De nem is kell, elég ha megnézem, hogy a fáknak melyik oldala mohás, zuzmós, az szinte biztosan észak. – Nézegettem a fákat. Egyiknek ez a fele volt mohás, a másiknak amaz, másként a domboldalban, másként a völgyben. Némelyiket körben ölelte a zuzmó és a moha. A fény tovább fogyott, szinte alkonyodott. Az őz mögöttem csörtetett. Nyugtalanul tovább mentem egy irányba, amit délkeletnek sejtettem, aztán egy kicsit jobbra tartottam, mert az látszott ígéretesebbnek. Végül elszégyelltem magamat magam előtt, és leültem egy tuskóra. – „Miért akarok kijutni az erdőből? Kint mi van? Most az az érzésem, hogy eltévedtem a fák között. És kint vajon, a faluban, vagy a városokban nem vagyok eltévedve? És mihez viszonyítva téved el az ember? Ha ismerős a táj, nincs eltévedve, ha ismeretlen, akkor azt képzeli, hogy elveszett. Pedig, ha jól meggondoljuk, az ismerős és az ismeretlen nagyon hasonlatosak egymáshoz, szinte azonosak. Csak illúziókról van szó. Miért fontos, hogy merre van észak vagy kelet? Nem mindegy, hogy mi merre van? Most például csak azért érzem, hogy eltévedtem, mert ki akarok jutni az erdőből. Minek az erdőből kijutni? Bent kell maradni, és berendezkedni az új életformára. Elfogadni az erdei környezetet, s néhány nap múlva már ez a dombos, völgyes tájdarab ismerős lesz, szinte otthonos…” – tűnődtem némán. Amikor felpillantottam, előttem állt az őz és nézett. Rámosolyogtam és emlékezetből elmondtam neki egy versszakot:

„…mert álmaimban megjelent

emberi formában a csend

s szívében néha elidőz

a tigris és a szelid őz.”

Az őz lehajolt, szaglászta egy kicsit az avart, aztán a gyér erdei fűcsomók között legelészni kezdett. Én pedig felálltam a tuskóról, s nem nézve sem jobbra sem balra, elindultam a falu felé. Fél óra múlva kijutottam az erdőből, s mire besötétedett, már a pincék között jártam a falu szélén.

Ez az elbeszélés ebben a kötetben jelent meg.