Bertha Bulcsu: Kenyér

Bertha Bulcsu: Kenyér

Álmodozva, félig csukott szemmel járok az utcán, mégis több mindenbe beleütközöm, például a kenyeret árusító kis teherautókba. Nem nehéz ezekbe beleütközni, mert a forgalmasabb helyeken nagy sorok állnak előttük. Elszántan állnak a pestiek a kenyérért, mintha háború lenne. Ahogy állnak a járdaszigetek mentén, feldereng körülöttük bizonyos hősies hangulat. Szinte őrt állnak, s hazafias tettről van szó. De én rossz és kötözködő hazafi vagyok, s így nem kedvelem ezt a kenyérügyet. Nem kedvelem, mert a maszek sütödék még fehérebb s krumplisabb kenyeret sütnek, mint az államiak. Én a barna kenyeret szeretem. Az állami pékség a barna kenyeret 7,60-ért, a fehéret 10,80-ért, a maszek árudák a kenyér kilóját 14–16 forintért adják, tehát egy kétkilós kenyeret minimum 28 forintért. Kétségtelenül bővítik a választékot, de felverik a kenyér árát, s ezáltal a magyar lakosság felét nehéz helyzetbe hozzák. Mégis arra szavazok, hogy legyenek maszek sütödék. Jó lenne ropogósra sült házikenyeret enni. Barnát, finom rozscipót. De ez egyelőre késik. A csalások nem. A legújabb pékbűnügy aktái szerint a Fővárosi Sütőipari Vállalat 3-as számú gyáregységének raktárából tolvajok ügyes közreműködésével tizenöt mázsa cukor és tizenkét mázsa margarin vándorolt át a maszek pékségekbe. Ennyit lepleztek le.

A sok maszek kenyérárust látva eszembe jutnak az elmúlt évtizedek kenyérellátási zavarai. A kenyérgyárakból előkerült kevés kenyér, majd nehezen megehető kenyér. Néha már úgy látszott, hogy ebben az országban soha többet nem tudnak tisztességes kenyeret sütni. De aztán mégiscsak tudtak, nagyon jó állami kenyér került elő a gyárakból. Most elöntött bennünket a kenyér. Ez a sok maszek vajon mind most építette fel kemencéit, pékségét? Aligha. Ezek a kemencék megvoltak harmincnyolc éven keresztül, csak tilos volt bennük kenyeret sütni. A fiak és unokák sütik már a kenyeret ezekben a régi pékségekben. A nagyüzemi elv annak idején elsöpörte a pékségeket, s most az úgynevezett új gazdasági mechanizmus feltámasztotta a kemencéket.

De mi ebben az új? Ha annak idején (igaz, másik kormányzat alatt) nem államosítják és zárják be a pékségeket, zavartalanabb lett volna a kenyérellátás. De bezárták. Most viszont engedélyezték a kinyitásukat. Ez egyébként vonatkozik a suszterműhelyek, szabóságok, szereldék, javítóműhelyek ezreire is. Szerencsére.

Bertha Bulcsu digitalizált művei itt találhatók.

Bertha Bulcsu: A balatoni gyors

Bertha Bulcsu: A balatoni gyors

Eseménytelen a nyár, ha a benzinárak, majd a vasúti és autóbusz-közlekedés díjának felemelését és a közalkalmazottak ötvenszázalékos utazási kedvezményének megvonását nem számítom, alig történt valami. Nagy esők voltak, a víz elmosta az utakat, az északi parton a szőlők földjét is lehordta a 71-es útra. Így aztán nem csoda, ha gyakran lemegyek a vasútállomásra, és várom a gyorsot. Egy-két arcot mindig sikerül elkapnom a csaknem teljesen üres vonatokon, s ilyenkor elégedett vagyok. Az új menetrend szerint a gyors már nem áll meg Szepezden. Persze Zánkán sem. És a téli menetrend szerint a reggeli gyors nem áll meg Polgárdiban, Balatonakarattyán, Kenesén, Füzfőn, Balatonalmádiban, Alsóörsön, Csopakon, Akaliban, Zánkán, Balatonszepezden, Ábrahámhegyen, Badacsonytomajon, Nemesgulácson. Tavaly még megállt, de most, hogy tovább javulnak a hazai körülmények, már nem áll meg. Ha a fejlődés tovább fokozódik, akkor majd csak a két végállomáson áll meg a gyorsvonat. Vagy ott sem. A tökéletes az lenne, ha egy zárt pályán robogna körbe a balatoni gyors, és nem állna meg egyetlen állomáson sem. Helyes váltóállítással ezt a pályát könnyen ki lehetne alakítani a Balaton körül. Ehhez persze nemcsak a MÁV-vezérigazgatóság irodai, de az egyes csomópontokon működő forgalmi személyzet szocialista brigádjainak az erőfeszítéseire is szükség lenne. A cél elérhető, csak tudatosság és szervezés kérdése az egész.

Erre gondolok újra és újra, amikor átrobog a gyors, mellyel nemrég még én is utaztam. Felszállni már nem lehet erre a vonatra, legfeljebb aláugrani. Ilyen vonat is kell. – Közben az arcokat figyelem. Alig van ember ezeken a vonatokon. Egy kocsiban hárman, négyen. Riadtan néznek ki az ablakokon. Félnek. A magány kínozza őket. A személyvonatok persze zsúfoltak. Istenem, hát ugye személy… És aki olyan vacak helyre kap szakszervezeti beutalót, ahol még a gyorsvonat sem áll meg, hát… Mit akar az ilyen ember? – Hogy tavaly még megállt? – Az, kérem, tavaly volt…

Ámult, csodálkozó sóhaj, magánhangzókból összetömörült kiáltás szakad a levegőbe, amikor megjelenik, majd eltűnik a pesti gyors. Tele van az állomás. Amióta nem áll meg a gyors, mindenki idejár vonatot nézni. Filmekben láttam ilyen jeleneteket. Kisváros, ahol átrobog az ORIENT-expressz, de soha nem áll meg. De egyszer mégis. Leszáll egy fiatal nő vékony bugyiban, eltévedt, vagy elvesztett valamit. Ilyenszerű a mi állomásunk is, azzal a különbséggel, hogy itt soha nem áll meg a gyors, amióta az új menetrend életbe lépett.

Alig tűnik el a révfülöpi kanyarban, már morognak. Persze az öregek. Húsz éve még azt mondtuk volna, hogy a vén reakciósok. De ezek friss nyugdíjasok. Mérnök, gyárigazgató, párttitkár, külkereskedő – bármi lehetett bármelyik. Alig trottyosak. Idejében leléptek a színpadról.

– Udvariban olcsóbban kaptunk volna telket, de azért választottuk Szepezdet, mert itt megáll a gyorsvonat – mondja az egyik.

– Nekem muszáj volt itt vennem, a feleségem miatt, de nem értem a MÁV üzletpolitikáját. Miért jó neki, ha üres gyorsvonatokat robogtat körben?

– Nyilván az utasszám után kapják a prémiumot, de fordítva. Minél kevesebb az utas, annál nagyobb a dohány…

Az öreg zúgolódók emberi, szinte primitív módon a közvetlen érdekeik sérelme miatt lázadoztak. Aligha szabad ennyire önzőnek lenni. Egy irracionális cél sok áldozatot megér. A MÁV nem szolgáltató üzem, hanem egy tudományos, kísérleti központ. Ha sikerül elérniük, hogy a balatoni gyors egyáltalán ne álljon meg, világelsőségre teszünk szert.

Hetekig foglalkoztatott a soha meg nem álló balatoni gyorsvonat gondolata. Lelki szemeimmel már láttam a MÁV nyugatnémet turista vendégeit, akik minden sorompónál ott állnak autóikkal, és nézik, fényképezik a soha meg nem álló magyar vonatot, amikor véletlenül kinyitottam a legújabb érvényes menetrendet. Ekkor az elvont kísérleteket szerető humorom alábbhagyott. Kiderült ugyanis, hogy a személyvonatok is alig mennek. A közlekedés körülményessé vált és lehangolóan fárasztóvá. A Szepezdről tavaly 7.31-kor induló és Révfülöpre 7.38-kor érkező iskola- és hivatalnokvonat megszűnt. Most 6.01-kor indult Szepezdről és 6.10-kor érkezik Révfülöpre. Csaknem két órát kényszerülnek várakozni az iskolába és a hivatalba járó emberek. Az ország más vidékeit érintő menetrendi furcsaságokat bizonyára hosszan lehetne sorolni, de értelme nincs.

Itt minden humor végetér. A MÁV-val valami nagy baj van. Hogy mi, azt én nem tudom.

Bertha Bulcsu digitalizált művei itt találhatók.

%d bloggers like this: