A fenyőn, a nyíren és a hárson
Gonosz szándékú eső pereg.
Ifjú, felnőtt – mindegyiket szánom,
És új módon a gyermekeket.
Éltünk ennél gyilkosabb időben,
Lelkünk Csernobiltól sem remeg…
De a szívem fáj, hogy az esőben
Nem sétálnak többé gyerekek.
Magam is, csuklya alól kinézve,
Gyűjtöttem kezembe az esőt,
S azt hittem, ha megöntöz az égbe,
Egészen a felhőkig növök.
Mit tettünk mi ezzel a világgal,
Hogy a zápor átokként szakad,
És akár a tömlöcbe – lakásba
Zárjuk a vidám gyerekhadat.
Elhittük magunknak, hogy ez így jó,
Hogy minden az ölünkbe potyog,
Ravaszabbak voltunk, mint a kígyó,
S mint a gyermek, gyámoltalanok.
Esik az eső – időnk lepergett.
De miért is élnénk még tovább?!
Elmegyünk hát lassan, és a gyermek
Ablakhoz támasztja homlokát.
(Délmagyarország, 1991. augusztus 23.)
