Versek a Balatonról

Kisfaludy Károly: Messze fénylik a Balaton

Messze fénylik a Balaton,
És engemet partjához von:
Immár tudom, miért fénylett,
Mert szép Rózsám bele nézett.

 Hej szép Rózsám! tekints rám is!
Hadd derüljön bús szivem is:
Olyan az mint a Balaton,
Ha felette szélvész vagyon.

Vajda János: A Balaton partján

Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.

Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.

Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.

Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?

Azt jelenti az az árnyék:
Ember, nézz meg engemet.
Földi lét – tünő árnyjáték;
Ma nekem, holnap neked.

Nincsen itten állandóság;
Ami él, mind elmuló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.

És az a türemlő hullám,
Kis bujár hab mit gagyog?
„Ember, ember, ide nézz rám,
Lettem és már nem vagyok.”

És a ringó, kergetőző
Millió hab a tavon,
Váltakozva majd egy bölcső,
Majd meg egy-egy sírhalom.

És ez így megy mindörökkön
Mindörökké, föl-alá.
Így ölelkezik a földön
Születéssel a halál.

És csak egyszer! és csak egyszer?
Az idő, tér végtelen,
S újra többé itt az ember
Soha többé nem jelen?

Kiderül a felleges ég,
Visszatér a szép tavasz,
S soha e mindenségben két
Falevél nem ugyanaz?

Hát ha mégis, újra itten
Igy, ahogy most, valaha…
Az örök idő-keréken
Visszafordul a „soha?”

Soha többé, soha többé!
Szív, hogy ezt elviseled!
Emberagy, a „mindörökké”
Őrületbe hogy nem ejt?

Megnyugvást, vigaszt mi adhat?
Kérdezed, mi volna jobb?
De hiába, tenger és nap
Nem felel, csak mosolyog.

Mintha mosolyogna rajtam,
Gondolván: szegény bohó,
Árny után kapkodsz, azonban
Fut előled a való.

Hasztalan a mult, jövendő
Titkait mit keresed?
Feleled, hogy mindakettő
A jelenben csak tied.

A teritett asztal itt áll,
Rajta a sok jó malaszt:
Lesve várva, jön-e több tál?
Még utóbb éhen maradsz…

[1884]

Jékely Zoltán: Balatoni elégia

Sarkantyúba kapom a képzeletemet:
hol vagy ez órán, hol keresselek?
Hol vagy, sok-sok tökéletes vonal
szövedéke, állandó diadal
múlandóságon s mindenen, mi rút!
Kiapadhatatlan mennybéli kút,
hol a vándor nem földi szomjat olt
s a mennyet látja, ha fölé hajolt.

A távolságot álom oldja fel,
feléd álmok csapatja menetel,
nyomodba uszított kopóhadak
folyton csaholva űznek-hajtanak.
Tisztásokon és dombok hajlatán
inalsz előlük, könnyűlábú dám,
s mikor már-már elérnek, könnyű, bölcs
szökeléssel kidobbansz és kitörsz.

Dühöng a szél, tombol a Balaton,
téged kereslek minden tarajon;
a tenger éppen így vajúdhatott,
mikor Vénusznak életet adott!
Kagylót nyitok meg, a kezem remeg:
minden szép kagyló Téged rejteget,
minden kagyló a szerelem maga,
meg nem szegett lányságod záloga.

Somló, Csobánc, Tátika, Szigliget –
romablakból kis kendő integet,
a víz felett hintázva-álmatag
szellem-fehér sirályok szállanak.
Megálmodott, sohasem teljesült
szerelmek, véres hullámba merült
vágyak a mélyből fel-felsajganak –
A mi szerelmünk is legenda csak.

[1949]