Telente vasárnap az összes albérlet ragyog,
ülnek a szobában a lakók,
hozzájuk felszökött lányokkal isszák a teát,
kinéznek, s azt mondják: „tél van most, tehát.”
Telente vasárnap az összes főbérlő ragyog,
s azt mondja: „főbérlő vagyok.”
Az összes OTP és posta vasárnap bezár,
mindegyik számlánk befizetve már.
Az összes részeges vasárnap egy percre megáll,
s azt mondja: „tél van most, tehát.”
Apám is megáll a tükörnél, s azt mondja megint:
„Na tessék, elkoptak fehér ingeink.”
Telente vasárnap én az ágyban maradok,
fel nem kelek, fel nem kelek,
csak vagyok, vagyok,
és ki nem néznék a téli utcára.
Fekszem az ágyamban, s visszafelé számolom
az éveket, az éveket,
s minden pereg,
oda megy vissza, ahonnan előjött.
Minden megy vissza egy távoli falrepedésbe,
húzódik régi helyére,
mennek az albérlők, teával forró vizükben,
főbérlők, főbérletükben.
Telente vasárnap a városban valami meghal,
nemcsak, hogy meghal, de: „meghal,”
hallom, hogy elmegy, a hó ropog,
s nem veszik észre,
elsétál hózáporba és halálos télbe.
Telente vasárnap a város egy perc alatt meghal,
és mindent felfal egy nagy fal.
Ágyamnál megáll egy férfi és azt mondja megint:
„Na tessék, elkoptak fehér ingeink.”
/Cseh Tamás – Bereményi Géza/
