Címke: Viriusztelep

Bertha Bulcsu: A felhő alatt

Mintha égne mögöttünk a város, az autósok olyan eszeveszetten menekülnek a kőrengetegből kifelé. Péntek délután van, az M7-esen már órák óta húznak a kocsik a Balaton felé. Három óra után zaklatottá válik a tempó, vad előzések, márkaharcok zilálják szét a mezőnyt. A hajdan hetyke Ladák, mint a riadt nyulak menekülnek le az út szélére a hatalom által kitenyésztett újgazdagok reflektorozva száguldó Mercédeszei és BMW-i elől. A száztízzel ballagó Skodák állva maradnak mellettük, az óvatosan kocogó Trabantok pedig szinte visszafelé mennek. A pályán 120 a megengedett sebesség, de az Állatfarm (Orwell) logikája szerint ez csak a birkákra vonatkozik, a disznókra, rokonaikra és kegyeltjeikre nem. Mert mint ismeretes az állatizmusból, „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többieknél”. – A félig kész, új burzsoázia arrogáns és türelmetlen azokkal, akik elhitték, hogy valamiféle szocializmus alakulgat, és a munkájukból igyekeztek megélni, élve maradni. Az újgazdagokat idegesíti, hogy a vacak autóinkkal eltorlaszoljuk a nyaralótelepekre vezető utakat. Alighogy belelendül a Merci a 160-ba, máris villogtatni, majd fékezni kényszerül, mert egy tetű Skoda 110-zel sántikál előtte. Az autópálya felett szikrázó indulatokat ordító dudák, fénykürtök, fékcsikorgások teszik mindenki számára érzékelhetővé. Amikor a legnagyobb a dulakodás, és némelyik autó gazdástól már-már öklelésre kész, megered az eső.

Befutottunk egy felhő alá, vagy a nyári szél az autópálya fölé sodort egy Dánia nagyságú sötétszürke „felhőrongyot”? Akkora esőcseppek toccsannak a szélvédőre, mint egy húszforintos, aztán hirtelen jéghideg zápor hűti le az autós indulatokat. Mindenki lámpát gyújt, de az elpárásodott ablakon így is alig lehet kilátni. A záporból felhőszakadás kerekedik, s az ablaktörlők már nem győzik a munkát. A kisebb autók indexelnek és kihúzódnak a leállósávba, aztán a nagyobbak is félreállnak és várakoznak a szürke zuhatag belsejében. Én is leállok, s csak akkor kezdek nyugtalankodni, amikor az előttem álló kocsi hátsó lámpái elmosódottá, szinte láthatatlanná válnak. Tudom, hogy az én lámpáim sem látszanak már, s ha valaki leáll mögöttem, belémszaladhat. Újra és újra felvillantom a féklámpát. Végre beáll mögém is egy kocsi. Négy méterre, tizenkettőre? Megállapíthatatlan. Sejteni sem lehet, hogy szerény Skoda, vagy rangos Audi? A felhőszakadás mindent egybemos. A felhő belsejében üldögélünk és várakozunk. A pályán már csak teherautók és kamionok mennek, azok is szinte lépésben. Az utasom résnyire lehúzza az ablakot, mert már alig kapunk levegőt. Akár egy törött zsilipen át, úgy ömlik ránk a víz. A másik oldalon próbálkozunk, de onnan is zuhog ránk az eső. Olyan az egész, mintha víz alatt lennénk, s valahol fent, a kinti világban már csak emlékeinkben sütne a nap. Van kinti, víz feletti világ?

Repülőgépen érzi így magát az ember, amikor tizenkétezer méterről, a jégkristálytól fehérlő, napfényes felhőcsúcsok közül a pilóta leereszkedik a párálló, barnásszürke mocsokba, amit mi földi lakosok „felhős égboltnak” nevezünk. A repülőtéren zuhog az eső, s a városunk, ahová annyira vágytunk megérkezni, szürke, nyirkos és barátságtalan.

– Szerintem ez országos eső, kár volt elindulnunk – szólal meg útitársam –, ebből már nem lesz kertészkedés, de horgászat sem.

– Mióta állunk itt?

– Tíz perce, és egyre jobban zuhog. Itt fogunk éjszakázni.

– Vagy itt töltjük az egész életünket a felhő alatt – mondom.

Esik, mintha dézsából öntenék, mégis a szemem kezdi megszokni a szürkeséget és az áthatolhatatlan vízfüggönyt. Már látok egy keveset, s nekibátorodva kiteszem az indexet. Amikor üresnek vélem mögöttünk a teret, óvatosan kihajtok az útra. Lépésben gurulok előre, aztán fokozatosan gyorsítok. Öt perc múlva utolérünk egy kamiont, s annak négy vöröslő helyzetlámpáját követem.

– Marhaság volt elindulnunk – mondja feszengve az útitársam.

Jó tíz kilométert botorkálunk a kamion mögött, aztán a szürke esőfüggönybe kevés fény vegyül. Már belátjuk az utat a kamion mellett. Megelőzzük, aztán újabb tíz kilométer megtétele után kifutunk a felhő alól. Süt a nap és az úttest száraz.

– Ha nem állsz le a padkára, már Kenesén vagyunk – mondja útitársam.

„No igen” – gondolom magamban – „de a többiek még mindig az út szélén állnak és várják, hogy véget érjen a felhőszakadás. Megyényi felhőről azt képzelni, hogy az egész országot beborítja, oktalanság, de amikor az ember a szürke latyakban ázik, nehezen hiszi el, hogy néhány várossal odább süt a nap. Előfordult már, hogy amit átmeneti felhősödésnek véltünk, földrésznyi, sötétszürke borulattá változott. Így ha újra megered az eső, aligha tehet mást az ember, mint töpreng a leálló sávban: Várjuk ki az esőzések végét, vagy elinduljunk valamilyen irányba?

Köszönünk szépen Mindent!

(A képet a Wikipédián találtuk.)