Címke: szabadságharc

 A vesztőhelyre sáros út vitt
 és kikericsek kékjei.
 Száz év, s meghaltam volna úgyis-
 vígasztalódott Vécsey.
 Lahner György sírt s a földre nézett,
 Damjanich szekéren feküdt,
 Leiningen felmentő honvédek
 árnyát kereste mindenütt.
 S a táj olyan volt, mint a fácán:
 tarlók, fák vérző foltjai,
 és ők, tarkán, libegve, hátán:
 elhulló, bús-szép tollai.

 Aradon így. A pesti téren
 is ütötték a dobokat,
 de ő; nem félt, csak arca széle
 vetett rózsálló lobokat.
 Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
 Branyiszkónál nevét az égre
 karcolta kardja, a híres.
 Ez volt Dembinski hadsegéde,
 Abancourt Károly ezredes.
 S mi elfeledtük. A miniszter,
 bár hívták, maradtak egyedül.
– Az Al-Dunán szólt mély a gázló
 s vénember már nem menekül.
 Leszek bitófán harci zászló,
 ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
 úgy halt meg, mint egy római.

 A többit, mintha friss, mély sebből
 fröccsen szét érdes csepű vér,
 Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
 Olmützbe vitte a szekér.
 Húszan egy odvas pincelyukban,
 nehéz bilincsben, pipájukkal
 egyensúlyozták magukat:
 így éltek, sakkoztak, dohogtak
 és elmélkedtek, jó urak.
 Kegyelmet vártak s forradalmat,
 áldottak-átkozták a hont
 és írtak vert hadakra verset,
 tábornok Bemre disztichont.

 Volt, aki bírta; más kivénhedt;
 olyik megőrült, de az élet
 sodrából mind-mind kiesett.
 Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
 gömbölyödtek a hitvesek.
 S az ország rothadt. A rabságot
 mindjárt megszokta s elfeküdt
 a földön, mint télvízkor vágott,
 rózsás rügyekkel tele bükk.
 E rügyből egy se bontott zászlót:
 a nagy tavaszi láz heve
 kilobbant, múló szalmaláng volt
 vagy átköltözött másfele,
 Londonba, New Yorkba, Turinba
 és hûs lidércként messze táncolt.

 Száz év s a magyar börtönéjjel
 nem változott száz év alatt
 Száz év s az első fordulóra
 ébredtetek és lassan róva
 a lépést, méláztatok róla,
 mit hozott Világos, Arad:
 száz év hűséges ingaóra,
 én folytatom járástokat,
 mások járják lépéstetek,
 s míg árnyékunk a kőpadlóra
 hull hány nap, hét és hónap óta!
 s kihúnyunk, pisla mécsesek:
 sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
 Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
 árnyatok felénk integet.

 (1950, az ÁVH börtönében)