„Szepezdfürdő: Szinte semmi nem volt
A város az város, a falu az falu, ez akkor hatványozottan volt igaz.
– Össze sem lehet hasonlítani az akkori Révfülöpöt, Szepezdfürdőt a maival. Negyven éve van meg az üdülőnk, akkor a környéken nem volt rajtunk kívül győri – idézi fel a hetvenes éveket a győri Pintér Imre.
– Augusztus huszadika után hazament a lakosság kilencven százaléka Pestre, mivel tíz százalék lehetett a helybéli. A szezonban csak egy kis pékség működött, s bár nagyon finom volt a kiflije, ötkor nyitott és hétkor már nem volt áru. Az volt az embernél, amit Győrből hozott magával, villanyégőt, horgászcsalit, s szinte mindenért el kellett vonatozni Tapolcára vagy Füredre. A vízért sorban álltunk a közkútnál, mert a vízvezeték olyan szűk volt, hogy délutántól este nyolcig – amikor mindenki folyatni akarta a vizet – nem jutott. Kényelmetlenebb volt, de a fejlődésnek is megvan az ára: elvész a szabadságérzés, a természet közelsége, amit nagyon szerettem. Mindenkit ismertünk, sorban kiabáltak be a kerítésen, hogy hozzanak-e valamit Révfülöpről. Bekopogtunk a falusi termelők kapuján gyümölcsért, néha ecetes halat adtam a dinnye fejében. Csak egy dolog nem változott: autóval ma is két óra az út, és nem a forgalom miatt, hanem mert az utak ugyanolyan rosszak, mint régen – véli Pintér Imre.”
/Laczó Balázs: Rád is emlékszik még a Balaton/
