Az aviatikus,
Aki ezer méter magasban
Kóvályog most a nyári rónán
Nem oly boldog,
Mint én,
Ki lassan
Ringok a lelkem ütemén,
Míg elkészül e költemény.
A kerten,
Ahol leverten
Sétáltam tegnap este
Már
A hajnal aranyosra festve
Jár.
Ó reggel, áldott tiszta reggel,
Kiáltozom,
Itt állsz csodálkozó szemekkel,
Én asszonyom.
Elém rakod a kávét és a mézet
És nézed,
Mily bőség,
Csodálod a port, a harmat esőjét.
A tengerből jössz, a habok
Hajnali álma ringatott.
Tekinteted a messzeségbe leng el,
A tengeré most a szíved,
Kezed a tengertől hideg,
S a tested olyan, mint a nyári tenger.
Mondd, bűn-e ez:
Ez a fehér és boldog abrosz,
Min a szemem el-elkalandoz?
És bűn-e ez a
Nyugalom,
Kéken füstölgő
Szivarom?
Bűn-e,
Hogy mostan nem cikáz a villám?
Bűn-e,
Hogy mostan már ezüst a villám?
Bűn-e,
Hogy nem sikoltok
S egy percre boldog
Vagyok?
Hogy most
Csak ideges szemed nézem szelíden
És hallgatom fuldokló, árva szívem
Zaját?
