A vaddisznókról akarok mesélni. Nem a híres ugodi hajtásokról, melyeket hajdan Fuchs Antal fő vadász olyan tökéletesen megszervezett. Közönséges mai vaddisznókról, melyek látszólag már domesztikálódtak. Csak a történethez kell még egy madár.
Az óbudai kocsma udvarán a vadgesztenyefák alatt már ült néhány író, amikor megérkeztem. Ketten a gömbvillámról beszélgettek, hárman az adóról, aminek kemény vágóélei kezdtek kibontakozni a füstködből, amibe a minisztériumi emberek nyáron át beburkolták. Alighogy megrendeltem, szinte percek múlva hozták a halászlét. Forró volt, erős, jóízű, s a halszeleteken kívül tej és ikra is kavargott a lében. Önfeledten elmerültem a halászléevés gyönyörűségébe. A vége felé tartottam a szertartásnak, amikor megérkezett a nyugtalan, vibráló idegrendszerű írónő és az írásairól, rendíthetetlen nyugalmáról egyformán híres író, Lázár Ervin.
– Milyen a halászlé? – kérdezte.
– Nagyon jó – mondtam.
Gyorsan rendelt magának egyet, s amikor meghozták, mohón belekanalazott, aztán megrángott a bajsza, és szemrehányóan rámnézett:
– Ezt berántották.
– Kizárt dolog – mondtam, és segélyt kérően a konyha felé pillantottam. Csak ekkor vettem észre, hogy egy zöld rács árnyékában Jaroslav Hašek könyvéből ott ül Bretschneider, és mindent felír, ami elhangzik. Picike üveg bor volt előtte és egy félig töltött pohár. Nem itta. A pohár mellett többoldalnyi ritkásan gépelt szöveg hevert. A sorok közé jegyzetelt. Nézett bennünket, aztán sietve felírta, ami el16hangzott. –„A legyek leszarták a császár őfelségének a képét”… „Ezt berántották”… „Kizárt dolog…”
Lázár ernyedten kanalazgatta a halászlét. Már-már úgy látszott, hogy képtelen lesz megenni, de aztán megemberelte magát. Étvággyal, jóízűen szürcsölgette a levest. Hogy enyhítse a helyzetet, közbevetett egy kérdést:
– Mit írsz?
– Semmit.
A zöld rács mellett Bretschneider felírta: „Mit írsz?”… „Semmit…”
– Az ÉS-nek sem?
– De, az ÉS-nek írok.
– Madarat feltétlenül írj bele. Ha nincs az anyagodban madár, én már el sem olvasom.
Bretschneider sietve felírta: „Ha nincs az anyagodban madár, én már el sem olvasom…”
Mindez persze nem az Osztrák–Magyar Monarchiában és főleg nem a „Kehely”-hez címzett vendéglőben történt, hanem a Varsói Szerződés egyik tagállamában egy óbudai kisvendéglőben, és nem 1914-ben, hanem 1987-ben. Így az is világos, hogy a zöld rács mellett nem Bretschneider ült, hanem egy textiligazgató. Az igazgató nem azt írta fel, amit az írók mondtak a gömbvillámról és a halászléről, hanem a saját gondolatait érlelődő felszólalásához: „Miért hasznos egyes írók helyett az egész magyar irodalmat a „Tűrt” kategóriába átutalni, Tömörkénytől Móricz Zsigmondon, Füst Milánon és Németh Lászlón át egészen Lázár Ervinig? A művészet ugyanis nem termelő ágazat, s az ilyesmire az ilyen válságos időkben nincs szükség.” – De az is lehet, hogy mégiscsak Bretschneider volt, Bretschneider ugyanis közelebb áll az irodalomhoz, mint a textiles pofa, mert Bretschneidert Hašek megírta, ez által örök életűvé, halhatatlanná vált. És ugye, Krúdy óta tudjuk, hogy az ilyen óbudai kiskocsmákban szinte csak regényhősök üldögélnek.
Van egy kékes ruházatú ausztrál papagájunk. Nem beszél, nem repül, csak ül a házában vagy valamelyik 17képkeret szélén, és gondolkodik. Ha átcsap másik, tevékeny létezési formájába, hullik körülötte a faforgács, vakolat, tapétadarabok, mert éles csőrével mindent szétvés, felaprít, megsemmisít. Ha ilyenkor bedutyizzuk a kalitkájába, bosszúból lerágja a madzagról a tükrét, rikácsol, köpköd és harap. Talán éles hangja miatt lett a neve Ricsi. Megszokta életformáját, nyaranta velünk van a Balaton mellett is. Flegma jószág, rá sem hederít a lugasban tekergő siklókra és más veszedelmekre, pedig nappal nagy lódarazsak repdesik körül, este denevérek. A szomszéd kutya a kalitka drótjának nyomja az orrát, és úgy szaglászik befelé, de Ricsi éppen hogy csak egy megvető pillantásra méltatja. Olyan közönyös a világgal szemben, mintha nem is lenne veszélyérzete. De aztán kiderült, hogy ő is fél valamitől, szinte retteg, mint a legtöbb élőlény. Ricsi a jelek szerint kizárólag a vaddisznóktól fél, pedig még soha nem látott vaddisznót, fogalma sincs róla, hogy termetre mekkorák, négylábúak, vagy tüzet okádó sárkánygyíkok. (Ezt a vaddisznótörténetet Lázár Ervin miatt kezdem a madárral. Madár nélkül elveszítenék egy olvasót.) – Ha éjszaka bejönnek a vaddisznók a kertbe, a madár azonnal megérzi, és leugrik az alvófájáról. Nyivákol, össze-vissza verdes a szárnyával, s amíg a vaddisznók a közelben vannak, nem lehet megnyugtatni. Percek múlva, amikor az állatok már az ablak alatt a lehullott cseresznyét ropogtatják, vagy odább az almát hersegtetik a fogazatuk között, már én is érzékelem, hogy vaddisznók vannak a kertben.
Az idén jó vaddisznós nyarunk volt. A nyár elején holdfénynél pillantottuk meg először a nagy kocát és a csíkos malacokat. Én nyolc malacot véltem látni, a szomszédban hat darab csíkos jószágot számoltak össze. Egyik távcsöves, vadászpuskás szőlősgazda hét malacot olvasott meg a koca körül. Hét vagy nyolc, egyre megy. Először csak a hullott gyümölcsöt szedték össze, aztán ahogy növekedtek a malacok, beváltottak a konyhakertbe, szétmarcangolták a paradicsomos ágyást, kitúrták a céklát, a szőlőbe nagy 18kopolyákat túrtak, amikben aztán megállt a víz. A szomszédok rézedényeket vertek össze, hogy a vaddisznókat elriasszák, egyik gazda olajos rongyokat égetett a kukoricása szélén, de a vaddisznók e gyermeteg mesterkedések láttán csak elnézően röfögtek. És jöttek rendszeresen, hol éjfél előtt, hol csak késő éjszaka kettő és három között. A madarunk ilyenkor persze mindig levetette magát az ülőfájáról, mint egy Dugovics Titusz, s arénázásával minket is felvert. Így a vaddisznók nemcsak a kertet tették tönkre, hanem lassan a pihenésünket is.
Augusztus közepén egyik éjszaka zápor áztatta a kertet, amikor a vaddisznók megérkeztek. Felkaptam egy erős fényű cseh lámpát, és kiszaladtam a kertbe. Nem tudom, mit akartam, talán csak szembesülni a valóságos vaddisznóhelyzettel. Eléjük vágtam az almafa előtt, és meggyújtottam a reflektort. Meg sem rezzentek, még csak fel sem pillantottak. Röfögve, turkálva szedegették össze a fák alól a körtét. Nagy, szinte disznónyi süldők voltak, a koca már nem járt velük. Gyorsan megszámoltam őket, mintha ez lenne a legfontosabb, aztán rájuk ordítottam. Nem ugrottak el, csak jöttek felém, vagyis az almafa irányába, mintha ott sem lennék. Heten voltak. Hadonásztam a lámpával, de nem törődtek velem. Kétoldalt kikerültek, aztán mögöttem hersegették a hullott almát. Szaguk megcsapott, szürkésfekete sörtéjük méternyire csillogott a fényben. Akár kézzel is megragadhattam volna a fülüket, de ez akkor eszembe sem jutott. Először csodálkoztam, hogy milyen megállíthatatlanok, aztán szinte megriadtam tőlük, akárcsak a madaram. Volt a viselkedésükben valamilyen nyers fölény, ős-szörny programozottság, ismeretlen motiváltságú erő. Nem ugrottak el, nem tértek ki előlem, mert vad éjszakai útjaikon figyelmen kívül hagyható, mellékkörülménynek számítottam. Véletlenül útjukba esik a kertem, ennyi az egész.
Néhány nap múlva kiderült, hogy a puskás vadászok is mellékkörülménynek számítanak. Lesben álltak a közelben, és reflektorfénynél kilőttek közülük 19kettőt. Másnap éjszaka a megmaradt öt újra végigcsörtetett a kerten, aztán egy hét múlva összeverődtek egy másik alomból származó csapattal, s kondává szerveződve járták tovább a hegyoldal ösvényeit.
A madarunk messziről megérzi, ha közeledik a kerthez a hersegő, árnyak közt mocorgó ismeretlen szörny. Mi nem. Csak érzékeljük, hogy a szörny már a kertünkben jár. Nevet adunk neki, besoroljuk valamelyik aktív rendszerünkbe, és megnyugszunk. Az az illúziónk, hogy megismertük. Pedig aminek neve van, az még lehet ismeretlen, s a lényegét tekintve titokzatos, esetleg félelmetes.
/A képet a Káli-medence Vt. oldalán találtuk./
