Ady Endre, Juhász Gyula, Sík Sándor, Babits Mihály: Advent

Ady Endre: A téli Magyarország

Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.

Juhász Gyula: Karácsony felé

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

Sík Sándor: Ó, tiszta csend

Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma!

Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva;

És állítsd el a rádiót.

Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd

Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet

És benne minden földi jót.

Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek,

Melyben a gondolat villámai teremnek,

A zengő percek ihletét,

Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen

Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen

Zenét suhog a szent setét.

A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét,

Amelyben megfogan a két-malasztú szentség:

Hűség, barátság, szerelem.

Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek,

Amely odalent nőttél a lét előtti létnek

Hangtalan örvényeiben!

És csukló térdeden imádd a csendek csendjét,

Amelyben önmagával beszél a Végtelenség,

A hallhatatlan hallható.

Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül,

Amikor a magát megtáró Végtelenből

A föld szívére száll a szó.

Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából

Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó,

Az Istent, aki elvonul.

Milyen hiába leste sebes szél viharában,

A földrengésben is, a tűzben is hiában:

Suttogó szellőn járt az Úr.

Gépkattogása közt a rohanó jelennek

Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek,

Egy pillanatnyi pihenést.

Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el,

Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel:

Csak az él, aki benned él.

Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén

Némán izzani kezd a titokzatos tömjén

S füstjén az Angyal megjelen.

És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,

Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:

A csend-foganta Kegyelem.

Babits Mihály: Karácsonyi ének

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy ťmegszületettŤ!

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.