A vékony csontú öregember a vaságy szélén ült, a szalmazsákra teregetett avétt, molyrágta kabátok tetején. Mustárospoharában, melyet ébredés után félig töltött pálinkával, még mindig lötyögött néhány nyelésre való ital. Időnként belekortyolt, aztán az ablak felé fordulva kifelé fülelt. A borszállítók úgy ígérték, hogy szerdán korán reggel jönnek, Magyar Gáspár így kedden este már haza sem ment, fent aludt a hegyen, a düledező présházban. De hiába fülelt a törött üvegű aprócska ablakon kifelé, a teherautó erőlködő búgása helyett csak madárhangok szöktek be a szobába, s ha a cserregő szarkák és a körtefán falatozó rigók elhallgattak, csend volt az erdők közé szorult szőlőskertben. Kortyolgatott a pálinkából, tűnődött, de nem találta az okát, miért késnek a borszállítók. Az út miatt nem késhettek, mert egy hét is elmúlt már az utolsó eső óta, s az erdei földutak, meredek kapaszkodók mind felszáradtak. Eső azóta sem ígérkezett, az ég felhőtlen volt az erdő és a Balaton felett. „Majd csak megjönnek” – gondolta Magyar Gáspár, aztán leöntötte a torkán a maradék pálinkát. Várt egy kicsit, amíg a jóféle ital megbizsergeti a gyomrát, aztán letette a mustárospoharat, és kenyerezéshez látott. Nyaranta mindig hajnalban kelt, reggeli helyett egy pohárka pálinkát ivott, s csak kilenc-tíz óra tájban evett meg a diófa alatt vagy a présházban üldögélve egy szelet kenyeret. Most is bicskával kenyerezgetett, mint máskor, a szögletes falatokra sót és paprikát hintett. Amíg rágott, a szemét jártatta a szobában. Néha, amikor a szeme megpihent a fal egy-egy repedésén, maradék rafiakócon, törött szerszámnyeleken, a rágást is abbahagyta.
A szoba földes padlójú volt, a fal rég meszeletlen, a csikótűzhely körül füstös, néhol koromtól fekete. Elég tágas ahhoz, hogy beleférjen az ágy, egy régi szekrény, kis asztal a falatozáshoz, ételfőzéshez, egy szék s a szerszámok is, a kapák, a kasza, a permetezőgép, szálvasak, bunkók, kalapácsok, s a kis láda a kéziszerszámoknak, a „jó lesz még valamire” rozsdás vasdarabokkal. A sarokban akácfa karók álltak, a közelükben vashordó, tele esővízzel. A gerendákról drótok lógtak alá, elégett kénszeletekkel, egy törött sarló, néhány gumicső, fél tábla szalonna s egy vékony vászonzsákban tarkabab. Az ágy lábánál üvegek álltak, két fonása szakadt, félkopasz demizson, s egy kosár, amiben frissen szedett krumpli volt, és néhány fej vöröshagyma. A szoba valamikor tágasabb házhoz tartozott, melyben még egy szoba, konyha és előszoba is volt, oldalt istálló, de a régi épület harminc éve leégett, összedűlt. Csak a földes padlójú szoba s a pince emlékeztetett a régi házra, s az emberek életére, akik a fedele alatt laktak. Magyar Gáspár a kitoldott földes szobában húzta meg magát nyolcadmagával, amíg nagy nehezen felépítette a faluban új házát, amiben két szoba, tágas konyha, előszoba és fürdőszoba is volt.
Nézte a repedt falat, a rafiakötegek kontyos végét, s lassan rágta a kenyérfalatokat.
Nem tartozott a szerencsés emberek közé, de amit a fejébe vett, azt két keze munkájával, okosan számító fejével mindig elérte. Évtizedekig dolgozott a hajózásnál, mint uszályrakodó munkás, s takarékosan összegyűjtögetett pénzéből földet vett a hegygerinc alatt, és házat épített a családjának. Szőleje, háza, tehenei s hat szép gyereke volt, amikor 1945 márciusában megszületett a földosztásról a rendelet. Több mint három hold földet birtokolt, így csak egy nyolcszáz négyszögöles háztelket kapott a faluban. Amikor a derekát kínozta a fájás, sokszor eszébe jutottak az uszályon töltött tél eleji hajnalok. Ha nem emeli magát szakadásig, s nem fújatja magát a jeges balatoni szelekkel, akkor is ugyanide jutott volna. Akik a munka durváját elkerülve, csak vártak, várogattak, azoknak is kiosztottak három-négy hold földet. Még többet is, mint amennyiért ő megdolgozott. Később, amikor látta, hogy némelyik ember a kapott földdel mennyire nem megy semmire, kis büszkeség fészkelt a szívébe. Tartotta, gondozta a szőlejét, a termőre fordult gyümölcsfáit, de nehéz időket sejtve, elszegődött kőbányásznak. Amikor leégett a háza a hegygerinc alatt, a gyümölcsből, borból, borjú árából, fizetésből félrerakosgatott pénzből bele tudott kapni az új ház építésébe.
Lenyelte az utolsó falatot, az oltókést az asztalra tette, aztán felállt, kitárta az ajtót. Belefülelt az augusztusi délelőtt csendjébe, de a teherautó zúgását még sejteni sem lehetett. Nem értette a borszállítókat. A présház sarkánál zöldellő bodzabokorra pillantott, aztán a diófára, majd a támfal két oldalán elhelyezkedő kócos körtefákra, almafákra, s a mezsgye mellett, az erdei fák előterében kéklő szilvásra, ahol néhány korábban érő ringlófa is akadt. Egy pillanatra megrohanta a régi érzés, hogy most is itt él, egyszerű nyári délelőtt van. De az érzés nem volt eléggé valóságos, inkább álomszerű. Mintha csak álmodná, hogy itt él, s a kerthez, szőlőhöz valami köze van. A kert már rég elvadult, nem is hasonlította harminc évvel korábbihoz. Mégis a két kert néhány pillanatra összemosódott, s öröm és fájdalom támadt a szívében. Amióta a felesége meghalt, gyakran rátört ez az érzés, de mindig csak reggelente, ha fent aludt a hegyen, s a régi földes szobából lépett a kertbe. Ha oldalt pillantott, az üszkös gerendák és a romok felébresztették. Ilyenkor azonnal tudta, hogy a régi kert már nem létezik, s hamarosan ő maga sem létezhet, csak az emléke marad meg néhány gyermek és diófa képében, melyeket ő nemzett, ő ültetett.
Nézte a kertet, a támfalak mentén nekivadult bozótot, az első gyertyánokat, melyek már gyökeret vertek a szilvafák között. Az erdő elindult az ő kertje, szőleje felé is, hogy elnyelje. A hajdani kukoricás már csiharrá változott, s a szőlején vadváltók vezettek át. A szomszédos kerteknek már beteljesedett a sorsa. A háború előtt még három oldalról szomszédjai voltak, nyolc család élt fent a hegyen, s legalább tíznek földjei voltak a környéken. Révfülöpről, Kővágóörsről, még Monoszlóról is jártak át birtokosok. De ahogy múltak az évek, az öregek meghaltak, a gyerekek pedig behúzódtak a falvakba, városokba. A kirándulók néha csodálkoztak, hogy az erdő fái között cseresznyefákra bukkannak, s beszakadt tetejű pinceromokra. Magyar Gáspár öregen, legyengülve is kitartott a hegyen, pedig az ő gyermekei is messze kerültek, s csak ketten segítették a munkáját néha, akik a faluban maradtak. Nagyon sok murvát betalicskázott az uszályokba ezekért a fákért, a földekért. Ragaszkodott a helyhez.
A távoli neszekre figyelt, de a szemét a kerten jártatta. Hiába várta a borszállítókat, késett a teherautó. A körtefa alatt moccant valami. A támfal mentén kisarjadt erdei bokrok félig-meddig takarták a fa alját. Már érett a Kálmán-körte, s a lehullott gyümölcsöt gyakran felszedegették a kirándulók. Előbbre lépett, s akkor látta, hogy a fa alatt egy pettyes ruhájú őzgida lépked, a körtét eszegeti. Ízlett neki a körte, elégedetten csámcsogott, s a fa alatt keringve, hajladozva válogatta az érettebb gyümölcsöket. Az öregember percekig nézte a gidát, aztán visszalépett a házba. Kiválasztott egy éles sarabolókapát, és elindult a szőlőrendek felé.
Beállt a félbehagyott rendbe, szemét körbejártatta az égen, s mivel felhő sehol sem mutatkozott, megnyugodva kapálni kezdett. Lassú, kitartó mozdulatokkal dolgozott, egyenletes, nyugodt ritmusban. Kezében könnyűnek és engedelmesnek látszott a kapa, olyan szerszámnak, ami tudja a dolgát, éppen csak irányítani kell egy kicsit. De a kapa Magyar Gáspárnak már nehéz volt, gyakran megállt, szusszant egyet, hunyorogva a tó vizét nézegette, vagy az erdőket, melyek végig takarták a hegygerincet és foltokban a domboldalakat is. Most a borszállítók nyugtalanították, s ahányszor csak megállt pihenni, belefülelt a csendbe. De a borszállítók késtek. Már csaknem kiért a rendből, amikor négy–öt méternyire, a kapálatlan szőlőben megpillantott egy vöröses foltot. Őzsuta legelészett a tőkék között. Már értette, hogyan került az őzgida a körtefa alá. Az anyja is ott lehetett a közelben, csak a suta az édes körténél többre becsülte már az erdei füveket és a szőlőindákat. Percekig nézte a sutát, nem akarta a kapa zajával elugrasztani. De az őzsuta megsokallta a mustrát, és elugrott. Ahogy csörtetve beváltott az erdőbe, hátulján fehéren megvillant a szőrcsomó. Magyar Gáspár belevágta a kapát a földbe, húzott vele néhányat, aztán újra csak felegyenesedett. „Mi történt velem?” – kérdezte hangosan, és összeborzongott. Megijedt magától.
Az erdőkkel körülvett birtokon mindig a vadakkal hadakoztak. A nyulak bejártak a konyhakertbe, megrágták a zöldség szárát, megették a cukorborsót. A vaddisznók minden évben megdézsmálták a kukoricát, s amit nem ettek meg, azt is pocsékká tették, legázolták. Az utóbbi években a seregélycsapatokkal és az őzekkel küzdött. Az őzek már kora tavasszal megkezdték a pusztítást a szőlőben. Lerágták a friss hajtásokat, s később, virágzás táján is előfordult, hogy egész tőkéket lecsupáltak. Szüret táján a seregélycsapatok lepték a kert fáit, s gyakorta akkor is belecsaptak a szőlőbe, ha ott volt a gazda. Tavasszal az őzek, ősszel a seregélyek miatt kellett a hegyen éjszakáznia. Az elmúlt évben karót ragadott, s úgy hajtotta ki az őzeket a szőlőből, éjszakánként pedig maga szerkesztette karbidágyúval riogatta a vadakat. Két éve sincs, hogy a szélső karókra drótot húzott ki, hogy kiszorítsa az őzeket. De a drót nem ért semmit.
Magyar Gáspár mérgesen levágta a kapát, s elindult a présház felé. „Mit történt velem?… Nézegetem az őzeket, ahelyett, hogy kirántanék egy karót, és odasóznék nekik?… Mi történt velem?” – kérdezgette magától hangosan.
A présházban bort töltött magának a demizsonból, és mérgesen lehajtotta. Várt egy kicsit, aztán újra megtöltötte a poharát, és leült az ágy szélére. Nézegette a bor tükrét, karikáját, és tűnődött: „Feladtam volna?… A markom még erőlködik de a szemem már készülődik?… Körülnéz még egy kicsit a világban. Jól megnézi az őzeket, fácánokat, nyulakat, a rigót, a kert öreg fáit s körben az erdőt… A markom még karóért nyúl, de a szemem és a szívem már megenyhült?…”
Lassan megitta a bort, aztán kibámult a törött üvegű ablakon. Az elvadult régi sövény mentén, mely valamikor elválasztotta a kertet az erdőtől, egy szerelmespár ballagott a puha fűben. Összeölelkezve lépdeltek, és pillanatonként megálltak csókolózni. A fiú magas volt, hosszú kezű és barna, a lány alacsonyabb, formás testű, szőke haja a válláig ért. A sövény szögletében, ahol a bokrok valamelyest a kert oldaláról is takarást nyújtottak, megálltak, és nem mentek tovább. Hosszan csókolóztak, aztán a hosszú kezű fiú leterítette a fűre a vászonkabátját, és leült. A lány letérdelt melléje, hagyta, hogy a fiú a szoknyája alá nyúljon, és simogassa. Nagy sokára aztán felállt, kicsit oldalt lépett az egyik bokor mellé, és levetette a bugyiját. Telt combjai megvillantak, aztán eltűntek a szoknya alatt. Visszalépett a fiúhoz, bugyiját a retiküljébe tette, és leült a kabátra. A fiú átölelte, s lassan belesüllyedtek a fűbe. Az öregember nem nézte őket tovább, elfordult az ablaktól. Öntött magának egy újabb pohár bort, lassan elkortyolgatta, aztán letette a poharat, és végigdőlt a szalmazsákon. A mennyezetet nézte, és messze járt. Több mint ötven év távolában, de a köveskáli búcsú képeit még mindig olyan tisztán látta, mintha felnagyított fényképek lennének. A három pántlikás lányt soha nem tudta elfelejteni, de saját magát sem, ahogy legényesen rábökött a középsőre: „Ez a kislány lesz a feleségem.” – Amikor a lányok után fordult, látta, hogy a középső lány visszanéz.
A lány arca betöltötte a szoba egész mennyezetét. Az öregember sokáig nézte az arcot, aztán fáradtan becsukta a szemét.
A zuglói úri házra is emlékezett, ahol Etelka szolgált, s a versre is, amit maga költött, és elmondott neki a házmesterlakásban, amikor először meglátogatta. A házmesterné kövér volt és barátságtalan, de amikor megtudta, hogy ő Magyar Gáspár, azonnal felment az urakhoz az emeletre, és szólt Etelkának. A házmester sovány volt, a tűzoltóőrmester pedig, aki beszerezte Etelkát az urakhoz cselédnek, nagy bajszú és félelmetes. Az őrmester Etelka anyjának a testvére volt, s nemcsak Köveskálon, de még Szentbékkállán és Monoszlón is híres, tekintélyes embernek számított. Emlékezett még a sörözőre, ahová este betértek, s a házmesterék és a tűzoltóőrmester csodálkozó arcára is, amikor előhúzta a százpengőst, és azzal fizetett. Az őszi délután is felderengett még az emlékei között, amikor összecsomagolták Etelka holmiját, és hazaindultak. A vonatban fogták egymás kezét, és a jövendőről suttogtak. A vonatutat már csak félálomban látta. Elaludt, de álmában tovább fogta Etelka kezét.
Kint dörgött az ég, és zuhogott az eső, amikor felébredt. Ágya mellett valakik beszélgettek.
– Ez meghalt… Menjünk innen.
– Csak alszik.
– Meghalt, hidd el nekem, látom az arcán.
– Nem halt meg, csak elgyengült.
– Akkor is menjünk innen.
– Agyonázunk.
Az öregember kinyitotta a szemét. A hosszú kezű barna fiú és a szőke lány állt a szobájában. Kicsit csapzottak voltak, a hajuk is összeázott.
– Jó napot, öreg – szólalt meg a fiú –, ne haragudjon, hogy bejöttünk ide, de nyitva volt az ajtaja. Be sem volt téve. Zuhog az eső.
A lány is megszólalt:
– Köszöntünk, de nem hallotta meg. Már azt hittük, hogy…
– Meghaltam – mondta az öregember, aztán felült, és az ágya szélére csúszott.
– Igen… Hogy meghalt – mondta a lány zavartan.
– Még nem haltam meg, mert sok a dolgom. Az öregek télen halnak meg, amikor nincs mit csinálni, és ráérnek. Üljenek le.
– Köszönjük, de mindjárt eláll…
– Azért csak üljenek le.
A lány az ágy szélére ült, s egy kicsit felhúzódott a szoknyája. A fiú egy törött támlájú, koszos székre kuporodott.
– Nem tudom, miből esik ez az eső, az előbb még felhőtlen volt az ég – mondta az öregember, aztán felállt, a vashordóba gyűjtött esővízben kimosott két poharat. A demizsonból bort öntött beléjük, és a vendégeinek nyújtotta.
– Köszönjük, de mi… – szabódott a lány.
– Igyák csak meg, jót tesz ilyenkor.
A szerelmesek gyanakodva egymásra néztek, aztán megfogták a poharat. Az öregember magának is töltött, aztán koccintott a fiatalokkal. Mindhárman ittak. Az öregember a pohara felett a lány retiküljére, majd a lába szárára pillantott. Szerette volna tudni, hogy mi a helyzet a nadrágocskával? A retikülben van még, vagy már a helyére került.
– Nem fél itt egyedül? – kérdezte a lány.
– Mitől félnék?
– Valaki megöli álmában… Be sem csukja az ajtót…
– Dehogy ölnek, engem már nem érdemes… Mikor eredt meg ez az eső?
– Tíz perce talán, olyan hirtelen jött, hogy észre sem vettük. Csak dördült egyet az ég, és már zuhogott.
– A borszállítókat várom, ha sáros az út, nem tudnak feljönni.
A hosszú kezű fiú kipillantott az ajtón.
– Mindjárt eláll. Talán még fel tudnak jönni.
A lány szeme már csillogott a bortól. Fészkelődött az ágy szélén, és a szalmazsákot tapogatta. Az öregember újra teleöntötte a lány poharát, s közben a térdét, lába szárát nézte.
– Romantikus itt magánál, bácsikám – mondta, és az öregemberre mosolygott.
– Inkább rusztikus – mondta a fiú, s a poharát kérően előrenyújtotta.
Magyar Gáspár a hosszú kezű fiú poharát is megtöltötte, aztán nézte, hogyan isznak, nevetnek, villog a szemük, s feszül a bőrük az életörömtől.
Néhány perc múlva elállt az eső, a szerelmesek megköszönték a bort, és elmentek.
Az öregember megsimogatta a helyet, ahol a lány ült, és elbizonytalanodva bámult az ajtó négyszögén kifelé. A lány hangja a semmiből ereszkedett a szobába: „Meghalt, hidd el nekem, látom az arcán…” – Kis szomorúság támadt a szívében, de váratlanul erő költözött a karjaiba, és arcának ráncaiból nevetés hullámzott elő. Harsogva nevetett, s ha valaki látja, biztosan azt hitte volna, hogy megbolondult. De Magyar Gáspár nem bolondult meg, csak erőre kapott. Hirtelen megérezte, hogy gyomra van, s a gyomra éhes.
Begyújtott a csikósparheltbe, kanálnyi zsírt csapott a serpenyőbe, vöröshagymát és cseresznyepaprikát szelt hegyébe, aztán megpirította. Végül tojást ütött bele kettőt. Néhány perc múlva jóízűen falatozott, s észre sem vette, hogy a borszállítók teherautója már az erdő alatt kínlódik. Csak akkor neszelt fel, amikor a teherautó kibukkant az erdőből, és a kert szélén fröcskölte a sarat.
